Kilencedik fejezet

Hiába minden lépcsőzés, méhszáj semmit sem változott, viszont csemetéim odabent napról napra, egyre látványosabban nőttek.

Egyik reggel a tusolóban szokásos tennivalók alkalmával elég kellemetlen élményben volt részem.  

Lepillantottam óriási pocakomra, (melytől már a lábaimat sem láttam egy ideje) és valami nagyon különös látvány fogadott. :(   Bőröm nem bírta tovább a „belső feszültséget” és megpattant, kőrbe, mindenhol, teljesen és ez annyira megviselt, hogy bizony eltört a mécses.

Én, aki annyira, de annyira jól viseltem az eddigieket, a boldogság mellett az összes apró kellemetlenséget szinte észre sem vettem, de ezt, na ezt, nem nagyon tudtam megemészteni.

Bőröm előtte nagyon feszes volt és semmivel nem kentem, nem volt ez a megelőzés akkor még ennyire elterjedt. Magamtól meg dehogy is jutott volna eszembe.

Bár láttam a fürdőben ilyen pocakokat, nem gondoltam volna, ahogy az én hasam ilyen lehet valaha is!

 Terhesség ide, terhesség oda, szerintem nincs olyan nő, akit nem viselt volna meg a terhességi csíkok látványa. Mert ugye nők vagyunk… 

Persze, hogy a baba a lényeg és ezek az un. kellemetlenségek eltörpülnek az „érzés” mellett, de ha lehetne választani, hogy kéred-e ezeket a csíkokat, vagy sem, hát köszi, én biztos nem választottam volna ezt az opciót!

Azt vettem észre, szégyelltem is, nem szívesen mutogattam, ha nem volt muszáj, még, ha sorstárssal együtt voltam a tusolóban, akkor sem.

A vizsgálatok napi szinten történtek, szívhang-ellenőrzés, ultrahang, stb. 

Még mindig semmi jele a szülés megindulásának. Babáim egyre nagyobb intenzitással mozogtak, bordáimat használva úgródeszkának.  :)  

Éjjelente keveset aludtam, semmi indokom nem volt, csak valahogy sokat forgolódtam, már amennyire bírtam ebben a kényelmetlen ágyban.

Következő kiborulásomra nem kellett sokat várni.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy nagyon viszket a hasam. Tettem róla, hogy múljon el, tehát mindkét kezemmel, körmömmel gyengén kaparásztam. Igen ám, de valami különöset éreztem a hálóingemen. 

A pár nappal előbb keletkezett striák, egyre nagyobb és folyamatos feszülésnek voltak kitéve, bőröm mélyebb rétegéig hatolva hasadtak tovább. Nem újabbak keletkeztek, hanem az eddigiek mélyültek (feladva a leckét 13 év múlva az orvosnak, aki próbálta eltüntetni azokat). Ez pedig véres-gennyes váladékot eredményezett, mely a hálóingemet a hasamra tapasztotta.
A látványt és a kétségbeesésemet nem ecsetelném…

Irány a fürdő, ahol hosszas áztatással tudtam lefejteni hasamról a hálóinget.

Másnap a vizsgálatkor kértem az orvosomat, hogy indítsuk be a szülést, mert szétnyúlt a bőröm és fáj is, annyira feszül.

A válasz a babák érdekét szolgálta, ezt akkor is tudtam, de mivel már a 41. hétben voltam, engem is megértett az orvos.
Elvileg többek között azért fektettek be a kórházba már majdnem 4 hónapja, hogy az ikrek úgyis előbb születnek a vártnál, én meg már egy hete túlhordtam Őket. Türelmetlen kezdtem lenni. Jutka is megszülte már a kislányát, szerettem volna én is babázni. 

Bármennyire is imádtam a kismamaságot, imádtam, ahogy éreztem a mozgásokat, (el sem tudtam képzelni, milyen lesz, ha már nem mocorog a hasam)  mégis szerettem volna már látni Őket, szerettem volna már túl lenni az egészen.

Jöttek a jelek, hol apróbb görcsök formájában, hol ez-az levált és én magzatvíznek vélve rohantam a kezelőbe. Ilyenkor azonnal szívhangot néztek, de rendszerint az a kis görcs is elmúlt olyan hirtelen, ahogy jött.

Azt tudtam, hogy így nem maradok, előbb-utóbb szülés lesz a vége, de egyre izgatottabb voltam már attól, hogy semmi komoly kezdeményezés nem jött odabentről.

Bármit is éreztem, azonnal közöltem a látogatáskor a hozzátartozóknak, mely nagy hírértékkel bírt és már mindenki készenlétben volt otthon, jobban mondva, ugrásra készen! :)

Végre, a 42. hétbe lépve „nagyhatalmú főorvos” vizsgálatra invitált, mely azt jelentette számomra, hogy nem húzzuk tovább….

Fentebb már írtam a kegyetlen vizsgálati módszeréről, hát most sem volt kíméletesebb.  

Majdnem leugrottam a vizsgálóágyról, annyira fájt, mire ő így reagált: „Asszonyom, fogadjunk, hogy 24 órán belül meg fog szülni! Mondjuk egy sörbe…Ha én nyerek persze, hogy jól járok, ha maga, akkor meg legalább lesz sok teje….! „

Ez a „kis incidens” délelőtt történt, mely után lesétáltam az alagsori kis szobámba, és pihentem. 

Fájásokat éreztem, melyek rendszeresen jöttek, de nem voltak vészesek. 

Kis idő után kimentem a kórház parkjába sétálni, mereven nézve az órámat, mert bizony a görcsök 5 percenként jöttek már vagy két órája.

Tudtam, ez már a finis és próbáltam nem bepánikolni. Sétáltam, csak sétáltam szépen lassan, és figyeltem az órámat.
Hideg volt, de beöltöztem, valahogy a friss levegő segített a gondolataimat rendezni, elbúcsúzni ettől a csodálatos időszaktól.

 Az orvosom épp ment haza a hosszúra nyúlt éjszakai műszakja után. A parkban „összefutottunk”, mosolyogva közöltem vele a jó hírt! 3 óra volt, mondta, most menjek fel a szülészetre azzal, hogy ő küldött és rakjanak fel a fájásmérőre. Amint haza ér, fel fogja hívni a szülésznőt, ha kell, azonnal jön, nyugodjak meg. :)