17. Egy szimpla és egy dupla út.

Valamilyen hirtelen betegség miatt egyik kislányom nagyon belázasodott, érdekes módon reggel. Előzmény nem lévén tapasztalt szomszédasszonyomtól kértem tanácsot. Másik kicsinek semmi baja, de a beteg egyre rosszabbul lett.

Zsuzsa felajánlotta, vigyáz az egészséges kicsire, odaadta az egyszemélyes babakocsiját és uccu’ neki, rohantam vele az orvoshoz.

Aki ikreket nevel, tudja, hogy valahogy ingaóra módjára jár a fejünk, de ezt az első perctől kezdve természetesnek vesszük. A dupla-látásmód beívódik a fejünkbe, zsigereinkbe és cinikus mosollyal hallgatjuk az egy-gyerekes anyukák panaszáradatait, miszerint majd megbolondulnak, annyi bajuk van, mióta megszültetett a csemetéjük

 A kettő valahogy egy egészet tesz ki.

Annyi biztos, két (esetleg még több) babát ellátni eléggé intenzív feladatsor.

Minden tennivalót felturbózott energiával kell, hogy véghezvigyél, mert a kicsik nem a türelem mintaképei. De ebbe hamar belejön az ember és máshogy el sem tudja képzelni.

Érdekes módon, a szimpla babakocsi is bordó volt, de hiába. Nem tudtam nosztalgiázni. Már száguldozásom első 100 méterén valami borzalmas érzés lett úrrá rajtam, valahogy bűnnek tulajdonítottam, hogy ezt meg tudtam tenni.  Legszívesebben visszafordultam volna az egy egész másik feléért, mégis ahogy tudtam szedtem a lábaim, hogy mielőbb az orvoshoz érjek. Az eszem azt súgta, nem vagyok normális, mit agonizálok én most ezen, örüljek, hogy nem kell mindkettő kicsit becibálnom a rendelőbe, inkább hálás lehetnék, hogy a legpraktikusabb megoldást felajánlották.

De a szívem meg majd megszakadt, viaskodott az eszemmel egész úton. Az orvostól haza már szerintem konkrétan repültem, olyan iramban toltam a kocsit, csak, hogy mielőbb hazaérjek a szomszédasszonyomnál, az igazak álmát alvó kislányomhoz.

Arról meg nem is beszélve, hogy ismerősökkel találkozva, valami béna magyarázkodással próbáltam leplezni, hogy mindjárt elbőgöm magam. Hiába tudtam én, hogy jó helyen van, mintha egy fél babát toltam volna egy fél babakocsiban.

Megfogadtam magamnak, hogy legyen bármi, ezt soha többé nem fog megtörténni!

Ikerkocsimban (mely akkora volt, mint egy kis busz) a két kicsivel úgy közlekedtem, hogy aki szemben jött velem nem látott, mert szintem a fejem búbjáig takarásban voltam.

Egy-egy séta alkalmával elég viszontagságos utat kellett megtennem, mert a széles keréknyom miatt nem mindenhol sikerült a járdákon haladnom. Üzletekbe kizárt dolog volt, hogy be tudjam tolni, így nem volt nehéz döntés a későbbi sportkocsi választás.

Csak is egymással szemben ülős jöhetett számításba.

Na azért ez sem volt problémamentes időszak!

Mikor már stabilan ültek, végre nagy váltást hozott az új kocsi. Igaz, nem volt olyan kényelmes egyáltalán, mint a mai, dönthető kocsik, de a célnak mondjuk megfelelt. :)

Itt már elég nagy sikert arattam a 4 masnival a hajukban, hiszen ülve eléggé látványos volt a frizura. Még ha eleinte 5 szálat tudtam csak összegumizni, annak is nagyon örültem, mert már nagyon vártam a színes kis hajcsatokat, pántokat, szalagokat.

A toló karra szerelhető háló természetesen erről sem maradhatott le.

Bevásárlásokat is meg kellett oldanom egy ilyen sétás napon, ennek köszönhetően hazafelé már rendesen meg voltam pakolva.

Volt egy sarki kis bolt, ahol rendszeresen vásároltam. Pár lépcsőn lehetett felmenni az üzlettérbe. Pénztár középen, bejárat, kijárat, külön ajtón… Keskenyek lévén még ezzel a babakocsimmal sem tudtam bejutni, így a bolt előtt hagytam a kicsiket.

Percenként rohangáltam ki, hogy mit csinálnak, remélve, nem viszi el Őket senki, míg vásárolok.

Hámszerű szíjjal voltak a kocsiba kötve, ez volt akkoriban a biztonsági öv. :)

Ropi a kezükben, rágicsáltak, mikor már majdnem én következtem a pénztárnál.

Egyszer csak egy visítós női hang kintről:

„Hogy lehet valakinek ennyi esze, hogy kint hagyja a babakocsit az utcán a gyerekekkel????”

Kirohantam és mit látok?! Babakocsi a hálóban lévő dolgok miatt elvesztette az egyensúlyát és átbillent. Ijesztő volt a látvány, mert az egyik kicsi a levegőbe emelkedett üléséből lógott (szerencse a hám biztonságosan tartotta). Viszont mókás is volt egyben, mert mintha semmi nem történt volna, a ropikat ropogtatta, közben vigyorogva kért még a tesótól, aki szívélyesen

felnyújtott neki a magasba párat az övéből. :)

A visítósnak el sem tudtam mondani, hogy tehet egy szívességet. Jobbnak láttam, ha nem kezdek bele a keskeny üzletajtók és a babakocsik összeférhetetlenségébe.