Már tolyogtak a lányok, mikor vendégeket vártunk és nagy igyekezettel kergettem a pókokat a lakásban, hogy mire megérkeznek, csilli-villi legyen minden.

Ebéd rotyogott, én pedig fáradhatatlanul róttam a köröket.

A kicsik még nem voltak szobatiszták, persze a pelenkázás is gyors ütemben történt, mert ugye rohan az idő….

Persze, ilyenkor tuti gyakrabban történt „baleset”, már vagy a harmadik kakis pelenkát cseréltem. Ezután gyors szellőztetés és indult tovább a nagyüzem.

Nem értettem, hogy miért érzem még mindig az enyhén szólva nem egy kellemes illatot a lakásban, de valahogy tudtam, nincs valami rendben.

 Előző napokban kipotyogott pár kis kaki bogyó a pelenkából, mikor lépegettek és egyre erősebben kezdtem arra gondolni, hogy egy ilyen kis bűzbomba gurulhatott el…

Közben szaladtam ide-oda a házban, jött a postás is, mert miért is ne ilyenkor legyen csomó aláírni való levél, mikor sietnék.

Kislányokat etettem, de közben a szemem állandóan körbe pásztázta a terepet, hátha meglátom a kis hamis bombát.

Nem láttam, pedig minden lehetséges lelőhelyet megnéztem, felmostam kétszer is, mert még mindig és mindig éreztem….

Parfümöt is fújtam a cél érdekében, mely ideiglenesen talán segített, de valahogy szünet nélkül árasztotta a maga borzalmas illatát!:)

Kicsiket beraktam a járókába, hogy nehogy véletlen megtalálják, vagy beletapossanak és utolsó háborúmat megindítottam az ellenség felfedezése érdekében.

Sikertelen próbálkozás volt, pedig már egyszer megijedtem, hogy a járókában bújt el a  kis szörny.

Az történt ugyanis, hogy nagy csend volt a kicsik körül és persze ez mindig gyanús jel arra, ha rosszalkodás készül épp.

Berohantam hozzájuk és mit látok, valamin osztoznak épp, kis szájuk széléről valami darabkákat próbálnak bemajszolni épp. Sikítottam és rohantam, mint egy eszelős és enyhe undorral az arcomon landoltam a járóka előtt, hogy megakadályozzam a megakadályozhatatlant.

Szerencsére nem az volt, amire gondoltam, csupán egy légy tetemén osztozkodtak. Egyik újacskán még látszott a légy szárnya, ami ugyan nem nyugtatott meg, mert hát azért legyet mégsem kéne egyenek ezek a szegény gyerekek.

Viszont a kakitól egy fokkal jobb, lássuk be!:)

Elképzeltem, hogy megjönnek a vendégek és valamelyik hopp, már el is csúszik valami kis barna micsodán.

Rémálom szerű volt a gondolat is maga, de egyszerűen nem tudtam elképzelni, hol keressem a bűnöst.

Mindegy, lesz, ami lesz, rohanás a fürdőbe, hogy magamat is ráncba szedjem, mert már mindjárt érkeztek.

 Rángatom magamról a ruhát, sietek, hisz öt percem volt csupán, gyors fogmosás, mikor tusolás előtt belepillantottam a tükörbe.

Na, mit gondoltok, hol bújt el a kis piszok!?

Az orrom alatt, egy csíkban húzódott meg a maga barna árulkodó színével!!!

Na, ilyenkor aztán beugrik, miért is mosolygott olyan furcsán a postás és miért is nem szabadulhattam a szagtól, bárhová is mentem!?

Visszapörgettem, hogyan is kerülhetett oda az orrom alá ez a kaki csík?!

Az utolsó pelenkázás alkalmával egy rossz mozdulat csupán és ennyi!:)

Évekig meg tudott nevettetni ez az eset, hogy, hogy lehettem ennyire szórakozott, de valahogy ez annyira én vagyok!:)

Két éves körüliek lehettek a kicsik, mikor már nagyon önállósodni szerettek volna. Naponta sétáltunk el az utcánk végén lévő boltba vásárolni, becsukott szemmel is haza találtak volna.

Volt két kis bőr mamuszkájuk, olyan balerina-cipő féle és hozzá kis bőr mini lapszoknya. Minden elfogultság nélkül mondom, imádnivalók voltak, ahogy billegtek benne.

Csipogós pólóval spékeltem meg az öltözetüket, amely közepén egy mintás müanyag sípoló valami volt beépítve, 

Egyik alkalommal könyörögtek (már gyönyörűen beszélték a magyar nyelvet), hogy egyedül mehessenek vásárolni, én maradjak itthon.

Nagyon aggódó voltam, de mivel elláttam a boltig, no és nagy forgalom sem volt akkoriban még az utcánkban, nagy nehezen belementem.

Átkísértem a túloldalra Őket, pénzzel és a listával a kis kosarukban elindultak.

 Persze percekig okítottam a kisasszonyokat, nehogy kilépjenek az út közepe irányába, no és egymás kezét sem engedjék el, stb.,

Én meg a körmömet rágva néztem, csak néztem utánuk.

Járásuk a pingvinéhez hasonlított, mivel lábújhegyeztek.

Ezen az úton voltak csak igazán mókásak, mivel most láthattam, csak, hogy milyen a technikájuk.

Megindultak kézenfogva, de olyan iramban, mintha puskából lőtték volna ki Őket! Egyszerre léptek, ugyanazzal a lábakkal és mikor már megtettek 15-20 métert, egy pillanat alatt egyszerre megálltak és leereszkedtek a talpukra.

Pihentek pár pillanatot és usgyi’, megint kezdődött a lábújhegyen történő futás.

Mindezt úgy, hogy még a térdüket sem hajlították be, pingvinekhez hasonló billegő „járással” szaladtak, mint két kis gépezet!:)

A kis bőr miniszoknya is billegett velük együtt, ahogy haladtak, de a csigába göndörödött kis hajzuhatag is rugózott, szinte még most is a szemem előtt van!:)

Bevásárlás tökéletes volt, rendesen akadt néző is, akik között akadt olyan, aki még a kerékpárjáról is leszállt, (mindezt a kapunkból láttam) hogy mosolyogva végigkísérje az útjukat. :)

Hazafelé szintén ezzel a mókás módszerrel szaladtak, és szájuk a fülig ért, annyira örültek  első önálló útjuknak.

Strandra is kimerészkedtünk, mert nagyon meleg nyár volt, az otthoni pancsoló kicsinek bizonyult kettejüknek.

A srtandunk akkortájt készült, még csak egy nagy fedett és egy kinti, meleg vizes, kerek  medence volt kész, de már üzemelt.

Én nem tudok úszni, mondhatom még félek is a víztől (nem ok nélkül, de erre még később visszatérek) így valahogy a kicsiket is nagyon kioktattam előtte.

Úgy terveztem, hogy minkettőnek fogom egyik kezét és majd sétikálunk a medence laposabb részében.

Már alig bírtam rájuk adni a kis fürdőrucikat, annyira mentek volna a medencébe, amely kb.50 cm mélységgel indult, de a túlsó oldalán már az én lában nem ért le az aljáig.

Valahogy egyedül maradtam a lányokkal, férjem barátokra találva kis időre ellátogatott a társasághoz.

A kicsik rakétagyorsasággal rohantak a vízbe, félelem nélkül ugráltak a szélén lévő ülő peremről bele a már méteres vízbe is.

Én meg a lélegzetemet is visszafojtva próbáltam nyújtogatni a karomat hol egyik után, hol a másik felé, hiszen a víz alá merültek.

Iszonyú perceket éltem át, tehetetlennek éreztem magam és nem is tudom, hogy csináltam végig….?

Elég különös látvány lehetettünk, hisz az ülőrészeken, unott arcú nénik, bácsik áztatták…..,, akik rezzenéstelen arccal nézték harcomat a két kis elevenséggel.

Mindketten eszméletlenül élvezték a lubickolást, mintha halak lennének, konkrétan úszkáltak mellettem, legalább is úgy csinálták.

Olyanok voltak, mintha eddigi életükben a vízben töltöttek volna legalább naponta pár órát, pedig ez volt az első ilyen alkalom!:)

Én csak azt láttam, hogy akárhányszor előbukkan az arcuk a víz alól, máris fülig ér a szájuk és boldogságtól sikongatva ugrottak bele újra és újra. :)

Két és fél évesek voltak a lányok, mikor hirtelen kaptam egy jó állásajánlatot.

Szerencsére, kísérleti jelleggel épp abban az évben indult egy un. mini csoport az óvodában.

A kicsik nagy örömmel fogadták a hírt és pár nap múlva már kezdhettük is a beszoktatást.

Szorongásos egy állapot volt, mit tagadjam.

Hirtelen kellett döntenem és még olyan kicsik voltak, tele voltam aggodalommal.

Viszont tudtam, hogy társasági emberkék, már akkor is jól működött a csacsogójuk.

Eljött a nap, indultunk.

Szeptember volt, meleg és a lányok izgatottsága csak fokozta az én vívódásaimat.

Ahogy beléptünk az óvoda kapuján, a kicsik nekiiramodtak a játékoknak és mire becsuktam a kaput, már nem is láttam Őket.

Sok gyerek játszott épp kint az udvaron, az óvó nénik tudták, hogy megyünk, tehát én kerestem a mini csoportosat, miközben keresgéltem a lányaimat.

Itt-ott a kanyarban láttam feltűnni, vigyorogva rohangálni, hintára ugrani, csúszdáról lecsúszni Őket., de rólam tudomást sem vettek.

Megnyugtatott az óvó néni, nem lesz baj, látják, nyugodtan menjek el és majd két óra múlva nézzek vissza.

Persze, hogy nehezen telt el az idő, minden gondolatom ott volt és azon agyaltam, most éppen melyik sírhat utánam?

Reméltem, hogy egymást azért megtalálják és az már megnyugtatja mindkettőjüket.

Egyre szaporábban szedtem a lábaimat az ovi felé, de meglepő kép fogadott.
Az én két lányom nem akart eljönni az oviból és azért sírtak, hogy maradhassanak még.

Másnap délig voltak és a harmadik nap már egész nap….

Na, jött a lelki tusa, hogy most akkor rossz anya volnék tuti, mivel egy normál esetben pár hétig bőg a gyerek az anyja után.

Láttam olyan kisgyereket, akit alig bírtak leszaggatni az anyjáról, úgy kapaszkodott belé.

Kisírt szemű gyerekek, anyukák a folyosón, magukba zuhanva, révetegen, egymást ölelve üldögéltek és sírtak.

Erre itt az én két lányom, aki azért sír, mert nem akar hazajönni!

Szemlesütve, pironkodva, boldog gyerekeimet a teremben hagyva jöttem el a gyászos hangulatúak mellett, olyan megalázónak vélt módon, hogy magamat kreált véleményekkel szadiztam

„Micsoda anya lehet ez, aki után nem sír a gyereke?” - és hasonló, vélt megbélyegzéssel járkáltam reggelente, mikor bevittem Őket.

Meg voltam győződve, hogy rólam beszél mindenki, szinte hallottam, amint összesúgnak mögöttem.

Akkor kezdett változni a lelkiállapotom, mikor egy pirosra sírt szemű anyuka a harmadik csomag zsebkendőjét telefújva odajött hozzám és tanácsot kért, mit tegyen, mert az idegei felmondják lassan a szolgálatot.

Látta ugyanis, hogy nálunk micsoda zökkenőmentesen történt a beszoktatás és épp beszélték a többi anyukával, hogy ők valamint nagyon elronthattak, amiért ilyen anyámasszony katonája a gyerekük.

Na, én erre egyre nagyobbra nőttem, hatalmas büszkeség vett erőt rajtam és végre egy pillanat alatt magamhoz tértem a depressziómból.

Normális választ ugyan nem tudtam adni, mivel én sem értettem a dolgot, valami olyasmit sikerült csak kinyögnöm, hogy biztos, mert ikrek és már unták egymást, jó volt nekik más, idegen gyerekekkel is találkozni.

Mit mondjak, elég béna magyarázat volt, ezen aztán sokat lehetne okoskodni, de a lényeg, hogy az én lányaim az első perctől fogva imádtak oviba járni.

Megtörtént, hogy egyikőjük lebetegedett.

(Itt megjegyzem, képzelhetitek, mennyire örültek a munkahelyemen, mikor  végre meggyógyult az egyik, a következő héten a másik kislány miatt nem mentem dolgozni.. Ez minden egyes megbetegedéskor így zajlott, soha nem egy időben kapták el az épp aktuális nyavalyát.)

Az otthon maradott kis beteg, alig várta a tesót , annyira hiányzott neki.  

Szólt egyszer az óvó néni, hogy bár tudja, nem beteg, (az épp egészséges ovis) de legalább egy napot hagyjam otthon Őt is, mert képes belázasodni pszichésen.

Amikor külön voltak, egyik otthon, másik oviban, az ovis hazaérkezése után leültek egymással szemben és elkezdődött valami véget nem érő, maratoni mesedélután.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy az épp ovis a csoportszobába lépéstől kezdve minden, de minden egyes percről pontosan beszámolt, apró részletekig.

Az épp zajló játékokat, a tanult énekeket, hogy mikor ki mit mondott és kinek ízlett az ebéd, kinek nem,  ki, hányszor ment ki pisilni és kik voltak, akik sírtak valamiért.

Volt, hogy a gyerekeket megszemélyesítve adta elő a történéseket, ügyelve, hogy az itthoni tesó egy pillanatról sem maradjon le.

Külön elmesélték egymásnak ilyenkor azt is, hogy melyik kislány vagy kisfiú, milyen ruhában volt aznap, még a lányok hajgumijáról, hajcsattokról is pontos leírást kapott a hiányzó, aki tátott szájjal hallgatta és rögzítette az információkat.

Nagyon fontos volt nekik, hogy egymással szemben üljenek ilyenkor.

Csak akkor kezdődött a beszámoló, gondolom még a tekintet, a mimika is sokat lendített a másiknak.:)

Mivel minden momentumról be kellett számolni, ez a kis műsor eltartott estig is, de aki itthon volt, sem maradhatott adós. :)

23. 

A maszk

 Ovis évek nagyon jót tettek a lányoknak, többek között azért is, mert már kezdték unni a házunk adta lehetőségeket.

Jártunk mi persze mindenfelé sétálni, családi megmozdulások, nyaralások beiktatása is megtörtént, de azért a sok gyerek között érezték a legjobban magukat.

Szerelem is szövődött már akkor, a leg elején …

Kipirult arcocska jelezte, ha megjelent a  NAGY (kis) Ő!:)))

Nem csak az oviban, otthon is el volt varázsolva az épp szerelmes kisasszony. :)

Elbambult, ábrándozott, leesett a székről is, vagy éppen mellé ült, de olyan is volt, hogy konkrétan nem kanyarodott el és nekiment amivel szembe találkozott.

Szőtte a terveket, hogy majd milyen lesz a menyasszonyi ruhája, stb. :)

Egyszóval a rózsaszín köd, ha leszállt, nem látott ki belőle.

Hétvégék egyikén egy barátnőmhöz sétáltunk aki a Dózsa György utcában lakott, de az út odáig eléggé hosszú volt.

 Mivel több utcán jobbra vagy épp balra kellett fordulni és a lányok sosem tudtak lassan közlekedni, a hátuk mögött haladva próbáltam navigálni Őket.

Általában meg is hallották az irányt, de mikor egyikőjük másfelé lépett, a másik ezt észrevette, jött a pánik, hogy most elszakadnak egymástól.

Ilyenkor azt történt, hogy a két irányba szaladó csemetém hirtelen megfordulva egymás felé kezdett futni, a találkozás pillanatában viszont most már tényleg nem tudták, hova tovább!?

Szemükkel keresve én maradtam csak a biztos pont, így visszaszaladtak hozzám.

Természetesen, mivel jóval apróbbakat tudtak lépni, mint én és sokkal több felesleges utat tettek így meg, nagyon elfáradtak egy-egy ilyen séta alatt.

Barátnőm utcájába érve a járdák mellett árkok voltak, melyek mentén adúsan benőtt fű miatt szinte apró termetük miatt, néhol a derekukig ért.

Jött az éles kanyar egy merőleges utcáról és az én egyik leánykám elbambulva kissé tovább léphetett és a következő pillanatban már el is tűnt.

Azt sem tudtam, hova rohanjak, mert azt láttam, hogy ott volt még előbb, el nem szaladhatott, de azért a fű sem volt akkora, hogy ha elesett volna, ne lehessen meglátni.

Rohantam valamerre előre, mire egyszer csak fel állt előttem egy kis szörnyecske.

Mivel a mérete azonos volt a lányaiméval, azért nem léptem tovább, gondoltam, jobban szemügyre veszem.

Megjegyzem, szép kis fehér ruhácskában indultunk el otthonról, kikeményítve, ahogy kell (?), két copfjukban masnik, fodros zoknicskák, szóval mondhatni csinosba….

A kis, előttem álló, méretében lányaimmal azonos valami nem mondott semmit, csak állt és folyt le róla valami borzalmas trutyi, mely a bűztől a látványt is felűlmúlta.

A büdös, kocsikenőcshöz hasonlóan feketés színű, sűrű palacsintatészta állagú massza alól egyszer csak két szempár nézett csodálkozva és kétségbeesve rám!

Széttárt kezek nyíltak oldal irányban, így már kezdett kirajzolódni, hogy egy embergyerek rejtőzik a borzalom alatt, nem pedig egy mini ufóval találkoztam.

Újacskák végéről, masnikról, szoknyáról lassan plattyant le kisebb nagyobb adagban az az árokban lévő bevonat, melybe kislányom arccal előre beleesett.

A fűben ugyanis természetesen nem láthatta, mit rejt az út, a járdán kívül nem is tervezett másra lépni.

Csak, hát a rózsaszín köd még rá is segített erre a kis „félrelépésre”.:)

Még pár száz métert ebben az iszonyatban kellett megtenni a célig.

Nálam csak papírzsepi volt, mellyel a szemét, száját, orrát próbáltam kiszabadítani.

Ennek eredményeképp olyan látványt nyújtott, hogy aki meglátta, rendesen gondolkozóba esett.

Az árokban az esővíz, valamint egy-egy házból kivezetett mosogatóvíz is ott landolt, ami hol kiszáradt, hol újabb adag keletkezett, így változott sűrű, iszapos, kb. 10 cm mély, bűztrutyivá.

Beletelt elég sok idő, mire gyermekem mellett meg lehetett öklendezés nélkül maradni.

Millió soron megfürdettük, ruhácska menthetetlen lett, a hozzá tartozó további kiegészítőkkel együtt.

Mondja valaki ezek után, hogy a szerelem nem vak! ?:)