Zene volt füleimnek az orvosom minden szava. Ha lett volna mobiltelefon, máris tudattam volna az érintetteknek a hírt, de nem volt! Így aztán magammal beszélgettem meg továbbiakat. Összegeztem a tennivalóimat, közben visszasétáltam az osztályra, ahol rám csatolták a fájásmérőt. Szépen, 5 percenként folyamatos fájásokat mért a gép is!:)

 Fél óra után lemehettem az alagsorba a helyemre, költözködésre felkészülni. Összepakoltam a dolgaimat, kora este lévén már a vacsorámat sem ajánlották megenni. Az akkori szobatársaim velem örültek. A másik, kisebb szobából is átjöttek és kikérdeztek, mit érzek, mióta és úgy egyébként mindent mondanom kellett, amit csak mondhatni lehet egy ötperces fájássorozatról.

A szülésznő mondta, ha elkészültem a pakolással, szóljak a műtősfiúnak, hogy vigye fel a csomagjaimat a szülészetre, nehogy cipekedjek.

Szóval nekem is be kellett hozzá kopognom,  (:)  mert bár párszor fordultam, de kis TV-t nem mertem megkockáztatni.

Kaptam tehát egy másik szobát az emeleti szülészeten, hat ágyasat. Én már mindjárt szülök és senki nem tudta otthon!!! Ez borzasztó érzés volt. Járt az agyam, kattogtam folyamatosan.

Visszafektettek a szülőágyra és megnyugtattak innét már csak hárman megyünk ki!:) Visszajött az orvosom, megvizsgált, egy újjnyira volt nyitva a méhszáj. Szívhangok kihangosítva. A szülőszobában én voltam egyedül a hangulatvilágításban, olyakor benézett rám a szülésznő. Fájásaim egészen elviselhetők voltak még mindig, ugyanúgy 5 percesek…
Annyira el tudtam volna aludni, de nem mertem, mert hát mit szólt volna az orvosom, hogy bejött miattam és én meg az igazak álmát alszom a szülőágyon. :)

Biztos furcsa ezt most olvasni, de akkor tényleg én aggódtam az orvosomért, sajnáltam, hogy milyen fáradt lehet, mert előtte éjjel sem aludt, páran szültek, míg ügyeletes volt.

Félóránként meglátogatott ő is, hallottam, amint fapapucsával végig kopog a folyosó másik végében lévő orvosi-ügyeleti szobából. A helyzet nem változott, babák köszönik szépen, jól vannak, csak én voltam továbbra is nagyon álmos. Azt mondta az orvos, reggel 7-kor burokrepesztés, beindítják, nem várnak tovább.

Pár perceket szunyókáltam csupán egész éjjel.

Úgy képzeltem, hogy a szülés annyira kikészít majd, hogy tuti egy hétig fel sem bírok kelni és minden jóslófájást azonnali tusolás, hajmosás követett.

Így aztán reggel 6-kor leugrottam a szülőágyról, nyomás a fürdő. Hajmosás, beszárítás, tusolás, szolid illat, pici smink!!!! :))) Ez utóbbi fekete szemceruzával kihúzott szemhéj és fölé halványkék szemhéjpúdert jelentett. Szájfény már csak futva, mert késésben voltam. Berohanok a szülőszobára, hónom alatt a neszeszeremmel és mit látok, legalább tizenketten: orvosok, gyerekorvosok, szülésznők, csecsemősök, nővérek maszkban, gumikesztyűben álltak némán, rám várva.

Pardon!- mondtam és már pattantam is fel az ágyra.

Mindig kések mindenhonnan, miért pont a szülésemre értem volna oda időben?:))))

Komoly próbáltam maradni, de ez abban a szituációban elég nehéz volt. A többség persze könnyen volt, maszkban simán vigyoroghattak.

Érdekes, bármilyen szemérmesek is vagyunk mi nők, de ott, akkor, abban a helyzetben a legtermészetesebb dolog volt, hogy lábakat szét, és mindenki „oda” figyel.

Burokrepesztés megtörtént, a hadsereg kivonult, én maradtam és egy szülésznő.

Ezért a 2 percért ennyien idejönni….? :)

Várakozás és várakozás még jó sokáig. Talán annyi változott, hogy a fájások 3 percesek lettek. Türelmetlen voltam, nem gondoltam, hogy ez így el fog húzódni. Végre, úgy 11 óra után erősödtek a görcsök, derekam kezdett szétesni. Aránylag hirtelen jöttek a nagyobb fájások és a szülésznő tanácsára felkeltem, hogy sétáljak, mert már keményen tartanom kellett magam, hogy ne jajgassak.

Egyre gyakrabban érdeklődtem a géz pom-pomokat gyártó szülésznőtől, mondja már meg,  mi a gyakorlat, meddig szokott tartani ez a finis előtti szakasz?

Biztos nem én voltam az első kismama, aki ilyen és ehhez hasonló béna kérdésekkel bombázta a mindent tudónak vélt szülésznőt, nővért, orvost, aki épp kéznél volt.

Derekamat, mintha kis fejszével hasogatták volna, már alig bírtam feküdni, de mivel még állítólag volt időm rendesen, felkelhettem. 

Azt, hogy ott, arról az ágyról lemásszak, lehetetlennek küldetésnek hittem. Valahogy mégis sikerült kihasználnom azt az egy percet, mely két fájás között jutott pár levegővételre.

Épp időn belül sikerült a papucsaimba lépnem és már jött is a következő. Szépen, csöndben magamba fojtva, összeszorítottam szemem, szám, túlestem a már 2 percesre sűrűsödött görcsökön. Köztes időkben lépegettem kifelé a szülőszobából és a kb. 5 fájásnyira lévő ajtót kinyitva eléggé meglepődtem. Ott szurkolt nekem a fél alagsor a folyosón és mikor farkasszemet néztünk egymással, úgy döntöttem, visszakozót fújok.

Én, aki állandóan vigyorogtam, most ott „álltam” összegörnyedve, arcomon a Világ összes fájdalmával…. na, nem! Engem ne sajnáljon senki!

 Szépen visszaléptem, ajtó be, a magzatvíz pedig ki! Ott álltam egy hatalmas tócsa közepén, mint egy rakás szerencsétlenség. A szülésznő látva kétségbeesésemet rohant és átsegített a tó túlsó oldalára, közben mondta, hogy nehogy idegeskedjek, mindenki így végzi!

Na, ha eddig nem aggódtam, most már elkezdtem, mivel elképzeltem, hogy a babák most odabent magzatvíz nélkül vannak, oda az életterük. Megint kérdeztem, csak kérdeztem és hiába minden, nekem nem tudott a szülésznő olyat mondani, amitől én megnyugodtam volna.

Mire újra az ágyon találtam magam, már ott volt az orvosom is, megvizsgált, amit szívesen kihagytam volna. Ha vizsgáltak már valakit fájás közben, az meg érti, miért mondom ezt. Egyszóval kínok voltak a javából. Itt azért végigfutott rajtam egy pillanatra, hogy ha egy vizsgálat ennyire fáj, hogy bírom én ki a szülést?

Azt az érzést egyébként sem tudtam akkor még elképzelni, hogy mikor a baba kibújik, ott, ahol ugye „bement”, hogy fér majd ki???

Előjöttek a filmek, amikor a szülő nő izzad, mint a ló és üvölt, sikít, jajveszékel. Az jutott eszembe, én majd előre elnézést kérek a kiabálások miatt, mert azt minimum kinéztem magamból. Azt lehetetlennek tartottam, hogy fájdalom nélkül jöjjön „ott” át egy kisbaba!

A szüléstől is jobban féltem a gátmetszéstől. Konkrétan láttam magam előtt az ollót a kézben, ahogy nyissz!  Hiába minden félelem, ezt már nem úszom meg, bármi vár is rám, be kell vállalni.

Látogatási idő közben lejárt, egy nővérkét kérdeztem, de már egy látogató sem volt a folyosón.

Na, gondoltam, ez szép! Én itt reggel óta húzom az igát, az újdonsült apuka meg, mint aki jól végezte dolgát, látogatás végeztével hazament! Mivel látni látták, itt volt, tudta, hogy szülök, mégis elment (legalább is nem látták a folyosón)!

Zöld maszkos csapat ismét körbevett, az orvosom közölte, nyitva ajtó-ablak, lehet nyomni.

Nyomni? Biztos nincs időm egy kicsit aludni, így, hogy egy csapásra elmúlt minden fájdalmam? – kérdeztem.

Nemleges választ kaptam, de megígérték, amint kint lesznek a babák, alhatok, amennyit csak akarok.

Egy árva görcsöt sem éreztem, mintha nem is lettek volna. Csak a fájásmérő mutatta ki szépen a rendszeres fájásokat, olyan hegyeket írva, mint addig soha. Csak a szívhang hallatszott, melyet kihangosítottak és a „nyomjunk” utasítás.

Ha kell, hát kell. Ők tudják, én meg szót fogadtam. Mindenki segített, aki csak tudott.

Összegyűrtek jobbról-balról, én meg csak nyomtam. Iszonyú erőlködések közepette tettem a dolgom, egy árva fájdalom nélkül legalább fél órán át.

Egyszer aztán egy fájdalomtól mentes tolófájás után visszafeküdni készültem a összegörnyedt helyzetemből, csakhogy nem sikerült. Egy furcsa akadályt éreztem a kivitelezésben, valami megfogalmazhatatlant, ami arra kényszerített, hogy nagy levegőt vegyek, de azonnal és nyomjak, nyomjak, mert ott van már egy fejecske. :)

A „nyisszt” is csak hallottam, de nem éreztem.

Egy orvos a sok közül belekönyökölt a gyomrom magasságában a hasamba és mint egy kis hurka, úgy érkezett meg első gyermekem, Dóra! :) 

Csodálatos érzés volt, semmi fájdalom, csak a csoda és a katarzis újra, mint amikor kiderült, hogy ikrek lesznek. Egyből ültem fel, látni akartam és ez örökre megmaradt bennem. Fogták a hóna alatt, felemelték, Ő meg csak köhögött mérgesen, mintha csak azt akarná mondani: „Kemény vagyok, nem sírok úgysem!”

Göndörnek láttam a haját, és az arcát azonnal bevéstem az emlékezetembe.

Valóban nem is nagyon sírt, de már több időm nem volt figyelni Őt, hozzáértő kezek várták, ellátták.

A következő fájást figyelték az orvosok, (mely szintén nem fájt) és újra egy hasamba-könyöklés segítségével, kb. 3 perc különbséggel megszületett Kati! :)

 Ő sírt, de nem volt vészes, csak olyan nyekergés inkább. Én most is felkönyököltem, mindent látni akartam. Az arca olyan szép, sima volt, semmi ránc, gyötrődés nyoma nem látszott.

Na, én ott feküdtem és a Világ legboldogabb anyukája voltam. Néztem ki a fejemből valahova fel a mennyezetre és csak folytak a könnyeim hosszú percekig.

Ez olyan tudathasadásos állapot volt, mint amikor létezel valahol, érzed, hangokat is hallasz magad körül, csak a burok, mely körül vesz, kívül hagy minden mást, ami nem fontos. Semmi nem érdekel, megszűnik minden, lebegés van és mérhetetlen boldogság, öröm.

Mivel azért volt még tennivaló körülöttem elég gyorsan vissza kellett zökkennem.

 A behallatszódó utcazaj, autók dudálása rádöbbentett, az élet megy tovább, az emberek mit sem tudnak arról a csodáról, ami velem történt. Szerettem volna ezt is kikürtölni, de arra is rájöttem ott, akkor, hogy bizony sok ilyen csoda történik naponta, csak másokkal. Annak a másiknak is épp akkora a saját csodája, mint az enyém. Itt értettem meg, mit éltem át és ezáltal rám szakadt valami iszonyatos nagy felelősség érzet. Az, hogy ezentúl rám van bízva ez a két baba, én vagyok minden percükért a felelős, nekem kell megvédenem Őket mindentől! :)

Felnőttem hirtelen. Itt a szülészeten, 21 évesen.

 Nem csak Ők, én is újjászülettem. Mielőbb a karjaimban akartam tartani a kicsiket. Erőlködtem, hogy fel tudok már kelni, mert nem tudtam felfogni, hogy ott kell még pihennem vagy egy órán át, a szülőágyon.

Nem engedtek felkelni, úgy toltak át hordágyon a szobámba. Mit láttak szemeim, virággal a kezében a férjem! Persze, hogy nem ment haza, mikor megtudta, hogy szülök, rohant a virágboltba. A hordágyon fekve, a folyosón egyedül hagytak egy pillanatra bennünket a csecsemők ajtaja előtt, ahol egyből meg tudtam mutatni a piciket, összetéveszthetetlenül ráéreztem, megéreztem, megismertem, tudtam, hogy ŐK AZOK! Pedig nagyon sok inkubátor volt teli babákkal! :)

Február 7.-e volt, délután, két héttel a szülés kiírt időpontja után.

Nagyon kicsinek vélt Katám szerencsére nem volt az, a maga 2.400 grammjával, Dóra pedig 2.600  volt. A nagy súlykülönbségre az utalt, hogy Dóra feje kerekebb volt, Katié hosszúkásabb. :)

Alvás következett, mély és pihentető.

Bár akkor még nem tudtam, de valószínű egy jó időre előrevetítve ez az utolsó ilyen alvás volt.

Alig kellett a kicsiknek inkubátorba lenniük, még aznap este kihozták Őket és gyönyörködhettem végre. :)

Másnap pingvinként totyogva, a tusolóba menet egy gyors mérlegelésre megálltam a folyosón. Két lyukkal bentebb tudtam csatolni Scholl papucsomat, ami már önmagában is örömmel töltött el.

Érdekes volt, hogy végre újra láttam a lábamat, mely olyan „szép” volt, mint egy őzikéé.

Szőrös és vékony! :) Szőrtelenítésről már le kellett mondanom az utolsó hónapokban egyéb technikai akadályok miatt.

 A plusz 35 kilóból 15 kilóval lettem könnyebb másnapra.

Megüresedett hasam tapintása nagyon furcsa, olyan ambivalens érzést váltott ki belőlem.  Bármennyire is volt immár minden helyzetváltozás sokkal egyszerűbb, no és azzal együtt, hogy a babákat már láthattam, mégis rettentően hiányzott a kicsik mozgása. Sokszor automatikusan a hasamra tettem a kezeimet, holott ez már csak megszokás volt. De ott voltak nekem most már végre a pólyában, a karjaimban. :) Gyönyörűek voltak, nem győztem betelni velük!.:)

Mielőbb haza akartam már menni, mégis nagyon elcsodálkoztam, mikor a 7. nap a reggeli vizitnél közölték, hogy mehetek is.  Arra gondoltam, két hétig biztosan bent tartanak még, de szerencsére, mivel semmi baj nem volt, szépen kezdtek gyarapodni, nem volt akadálya a hazamenetelnek.

Hatalmas rohanás és izgalom vette kezdetét. Telefonunk nem lévén, a szomszédba tudtam csörögni lentről, a büfé előtti fülkéből.

Az üzenet úgy szólt, hogy jöhet a párom az összekészített ruhácskákkal, mert délután mehetünk haza.

Az otthoni készülődésről, kapkodásról csak utólag szereztem tudomást, ami tuti felért egy gyors akadályfutással. 

Férjem épp egy helyi T.SZ. közgyűlésén ült a Művelődési Ház színháztermében. Mivel szomszédunknak nem volt más ötlete, felmérve az ügy fontosságát, konkrétan bemondatta a hangosbemondóba, hogy: „XY, azonnal jöjjön ki, mert a felesége és a kis ikrek ma hazajöhetnek a kórházból!”

Aki még eddig nem tudta volna netán a hírt, na, most szinte első kézből értesült!

El lehet képzelni ugye, hogy ha nincs otthon egy nő már vagy hosszú hetek óta, a lakás tisztasága egészen biztosan hagy némi kívánnivalót maga után.

Hamar megkért a férjem két ismerős nőt, akiknek két órája volt csupán, hogy csilli-villi legyen minden.

Kis ágyacskák már készenlétben voltak, letakarva várták a kis lakókat.

Hatalmas hó volt még mindig és nagyon hideg. Az utakon a hófúvások miatt volt, hogy fél méter vastagon lerakódott hóbuckákon csúszkálva vitt bennünket haza a szomszédunk.

Ültünk hátul az autóban boldogan, kezünkben egy-egy pólyás babával.

Szomszédasszonyom addigra már odakészítette a kiforrázott cumisüvegekbe a meleg kamillateákat. (Akkor még arra esküdtek!:)

Hazaértve beraktuk a babákat az akkor legmenőbbnek számító combi-gyerekágyba, mely pelenkázóval volt egybeépítve. (Férjemnek és pár barátjának napokig feladta a leckét összeszerelésük, végül aztán szégyenszemre asztalosnak kellett szólni, hogy megoldja ezt a problémát.)

Álltunk és néztük a babáinkat, közben próbáltunk valami különbséget felfedezni köztük.  Már alig vártam, hogy végre kipróbálhassam, mennyire tudtam megtanulni a csecsemősöktől a kórházban a textil pelenka hajtogatását.  :)

Mielőtt tovább mennék, egy kis helyzetjelentés az akkori nagy valóságról!

Lehet unalmas lesz ez a visszatekintés, de bizony sokan el sem tudják képzelni a mai óriási kínálat, árúbőség láttán azt a minimál felhozatalt, amivel gazdálkodhatott akkoriban egy kismama, anyuka. Nem beszélve a háztartásban ma már nélkülözhetetlen gépekről…

Ugye nem kell mondanom, hogy 30 évvel ezelőtti a történet! :)

 Textilpelenkából 70 db-ot vásároltam, biztos, ami biztos!

Ha jól emlékszem, ÁGI pelenka-betétet használtunk a nagyobb folyadékmennyiség befogadására, mely pár mosás után harmadára ment össze és persze nem volt örök élet. Ez olyan steppelt, vatelinos, puha, pamut anyag volt. Volt még a NOVOTEX, mely a mostani, nedvességét elveszített popsi- törlőkendőre hasonlított. Ha szerencsénk volt, a kakit később, ennek segítségével, kis csomagként dobhattuk a WC-be. De ugye eleinte ez a dolog hígabban érkezett, és persze minden lehetséges irányba utat tört magának.

Már nagy előrelépés volt a pelenkázás terén az oldalt csatokkal záródó gumibugyit felváltó vékony,  műanyag, elől-hátul megkötős un. nylon-pelenka. A szakszerűen meghajtogatott textil pelenkát ez fedte be. Persze azért kellett ügyeskedni, nehogy kilógjon belőle a pelus, mert akkor aztán ázott minden….

Szenvedélyesen keményítettem minden lehetséges fodrot, masnit, pólyahuzatot. Textilpelenkából is 10 db mindig kemény volt, mivel szerintem a babák feje alatt az úgy volt szép! :) Ha mentünk a tanácsadásra, a mérlegre is a papírrá keményített pelenkát raktam, begyűjtve a védőnők elismerő pillantását!:)

Ebben az időben még nem voltak pihe-puha kis ruhácskák. Voltak a flottír kezes-lábasok és a kötöttek, maximum 3-4 színben, fazonban és ennyi!

Ma is hihetetlen, de a kórházban lehetett rendelni Cangol-ruhacsomagot. Ez akkor kb. egy havi fizetésembe került, de annyira kuriózum volt és olyan szép, hogy nem tudtam kihagyni, megrendeltem a két garnitúrát.

No, abban a dobozban, melyet pelenkázásra alkalmas alátétnek lehetett kihajtogatni, voltak gyönyörű, színes, plüss ruhák, hálózsákok, több féle méretben ingecskék, melyek gallérjai fodrosak voltak és elöl gombosak. Kis sapkák, plédek, előkék és mindegyikének sarkában az arannyal hímzett kengurúval.

Ezek a gyönyörű ruhák az én picurka babáimra csak 2 hónapos koruktól voltak jók, addig maradt a nagy magyar kínálat.

Kis ingecskékre réklit adtunk, melyek mindegyike hátul záródott, modernebb kivitelben lévők már tépőzárasak, nem megkötősek voltak. A babák alul semmibe ( a pelenkán kívül) pihegtek a pólyáikban.

Egy másik érdekes momentum, mely egy életre megkeserítette a mindennapokat, a mosás volt. Keverőtárcsás mosógép centrifugával társítva voltak minden második napon az én fittness-gépeim..

Ezt úgy kell elképzelni, hogy az első hónapban a férjem kimosott minden második nap, (melynek köszönhetően a kis réklik szélessége a csavarások eredményeképp elérte olykor a 60-70 cm-t.) de utána, ahogy felerősödtem, átvettem ezt a nemes feladatot.

 A készlethez tartozott még 2 műanyag vödör és két műanyag lavór. A vödrök egyikében a Flóraszept-es vízben a pisis pelenkák áztak, másikban a többi…ha értitek. :)

 Kétnaponta reggel az etetések után kezdődött a szertartás, mégpedig azzal, hogy a mosógépben először természetesen a fehér ruhácskák kezdték a megtisztulást, majd a pelenkák következtek.

Vízcsere a mosógépben és következtek a színesek…  A fördőszoba ilyenkor maga volt a káosz, mégis elég jó rendszerként működött a nehézségek ellenére.

Számlálhatatlan öblítés után szelektálva vagy illatosba, vagy keményítősbe végezték a ruhák.

Az öblítéseket rohangálások váltották fel, mivel a picikhez 10 percenként szaladtam a rengeteg lépcsőn le a nappaliba, majd fel a két szinttel föntebbi fürdőbe. Etetések idején szünetelt csak a munka.

Etetéssel kapcsolatban megjegyzem, turmix-gépünk sem volt! Főzeléknek valókat fém szűrőn át, kanállal pépesre nyomkodva készült el az ebédjük. :)

 Az előbb említett mosós napokon két napra főztem előre, csak így tudtam megoldani, hogy a következő napom csak is a lányoké lehessen.

Akkor, ha esett, ha fújt, megindultunk sétálni még délelőtt és az esti órákban, fürdetés előtt jöttünk haza.

 Sétáink azért nyúltak ilyen hosszúra, mert városunk legutolsó utcájától nagyon messze volt a központ, gyalogosan nagy utat tettem meg, közbeiktatva pár boltot és két etetés erejéig dédi mamát vagy barátnőt is. Arról pedig nem is beszélve, hogy ismerősök minden 10 méterben megállítottak, megnézni a babákat.

Kicsit előre mentem az időben, de csupán szemléltetni szerettem volna az akkori körülményeket, mielőtt elmeséltem volna többek között az első éjszaka viszontagságait. :)

Minden percben ott akartam lenni az ágyuk mellett és nézni, csak nézni Őket!

Mindegy, hogy semmit nem nagyon csináltak még, azt is álmukban, de akkor újdonság volt minden pislogásuk, fintorgásuk, mocorgásuk, nyögdécselésük.

Cumikat próbáltam beleigazítani a picurka szájukba, ha úgy láttam, hogy mindjárt sírnak, bár még nincs ott az etetés ideje. Volt otthon minden színű, amit csak lehetett kapni. Piros, narancssárga és rózsaszín, halványzöld. Volt ezen belül virágos, cicás, macis, sőt foggantyús  is. :)

Eljött a fürdetési idő, melynél segítségemre volt a nyolc hónappal azelőtt szült szomszédasszonyom. Ő volt az egyetlen támpontom, hiszen, míg nem vonultam be 4 hónapra a kórházba, elleshettem pár praktikát a babák ellátását illetően.

Szóval jött Zsuzsa, már fogta is Dórát és kezdte is a fürdetést. Persze tudtam, hogy csak is a segítő szándék vezérelte, mégis iszonyúan rosszul érintett, hogy nem én foghatom meg és fürdethetem legelőször. 

Nem tudhatta… Nem volt sok idő ezen rágódni, mert azért jobbnak láttam, ha inkább figyelek a saját érdekemben.

Gyors váltás, Katit már én tettem a kádba és egy csepp félelem nélkül fürdettem. Nem éreztem, hogy bizonytalan lennék, valahogy egyből ment minden, mintha már ezer éve ilyen picike babákat fürdettem volna. Minden ruhácska odakészítve, az öltöztetés is ment, mint a karikacsapás. 

Picik voltak, persze, hogy picik, de nekem ez volt a természetes.

Pólyába pedig nem is látszott annyira, hogy ekkorkák, mivel ugye a babák feje elég nagy a testükhöz képest.

Jött az etetés, ami azért némileg bonyolult volt, mivel akkor már az egyik jobban sírt, mint a másik.

A leghangosabbal kezdtem.:).  Másik kis sírós pólyát a férjem sétáltatta, míg nem végeztem.

Első baba jól lakott (nevét ne kérdezzétek, rég volt), Őt böfiztetésre átvette apa. 

Mikor a másik baba is, ketten tapsikoltuk a hátukat a pólyán keresztül.

Sírtak, én meg persze, arra gondoltam, hogy nem laktak jól. Gyorsan visszavettem az első kicsit és újra cicire tettem. Nyelte a tejet, így már tutira vettem, hogy biztosan hamar abbahagytam először, az lehetett a baj. Mivel a következő baba is sírt, persze, hogy Ő is repetázott.

Igen ám, csak, hogy a második adagok után sem maradt abba a sírás, hiába rázogattuk, paskoltuk a kicsiket.

Böfiztetéssel és szoptatással telt az éjszaka.

Tejem rengeteg volt, 3 gyereknek is elég lehetett volna, így aztán úgy üzemeltem, mint az ital-automaták.: Gomb megnyom, ital folyik! :)

Hajnalban már szegénykéknek az orrukon, szájukon jött vissza a tej és csak sírtak, sírtak!

Vállunkon áthajtott pelenka átázott, volt, hogy néha konkrétan a hátunkon csorgott le a kibuggyant felesleg. :)

 Én meg egyre kétségbeesetten szoptattam, csak szoptattam és csodálkoztam, hogy bírnak ennyit enni ezek a kicsi gyerekek?

Reggel 7-kor még mindig abban a fotelben ültem, ahová az esti fürdetés után leültem. :)

De akkor már a védőnőért küldtem a férjem, attól tartva, valamit elrontottunk, de nagyon.

Bizony igazam lett, szegény babákat agyon etettem és elmagyarázta a védőnő, hogyan is működnek a kicsik… Pedig én annyira jól akartam mindent csinálni!:(

Ezen a napon máris diétáztatni kellett a lányokat, délelőtt szinte semmi, délutánra pedig már mérni szigorúan. Ezért aztán futás mérlegért!

Szépen teltek a nappalok, de azért gyakran elővettem a „szentírásomat”, mely Dr. Benjamin Spock nevelési tanácsai voltak. 

Szép vastag, citromsárga, keményfedeles könyv, elején egy homokban csücsülő napozós, kalapos kislány…

Mivel mondhatni, segítség nélkül kellett megbirkóznom fiatalon az anyasággal, nagyon komolyan vettem (sajnos) a könyvben olvasottakat.

Itt megjegyzem, ma már biztos lekevernék ennek az „orvosnak” egy pár sallert, de mentségemre szolgáljon, akkor még nem tudtam, milyen módszerekkel is tett annyi tapasztalatra szert, melyekkel a magamfajta anyukákat navigálta.

Ugyanis ez a doki árva kisgyerekeken, csecsemőkön kísérletezet gyermekotthonokban, ésszel fel nem fogható embertelenséggel.

Csoportokra osztott újszülötteket, mely csoportokat különböző életfunkciókhoz elengedhetetlen hatások nélkül, vagy azokat eltorzítva vizsgálta, hogy miként reagálnak azokra, majd ezek milyen hatással lesznek a későbbi életükre.

Csak egy pár példa…: Újszülöttek egy csoportját fehér, másikat fekete, harmadikat színes falak között gondozták. Egyik csoporthoz tilos volt mosolyogva belépni a gondozóknak, zéró érzelem nélkül etették, pelenkázták őket, csak is alap kommunikációval.

Másik csoportba már mosolyoghattak, de semmi ölelés, játék.

Harmadikban már nagyjából normális légkörben folytak a mindennapok.

Többek között ezzel a módszerrel nevelték szegény gyerekeket évekig, mely alapján születtek meg az eredmények. El lehet képzelni, hogy milyen lelkivilággal élték további életüket pár csoport tagjai!

Borzalom!

Én meg ez a könyvet bújtam és a tanácsai alapján tettem dolgom a gyerekeim körül.

Azt sosem bocsájtom meg magamnak, hogy esetükben az oly fontosnak tartott ikrek közti energia, kapocs, nevezzük bárminek, miattam (bár a könyv hatására) megszűnt. Ezt úgy értem, hogy soha nem fektettem Őket egymás mellé, hogy érezhették volna a másik jelenlétét, bőrét. 

A 9 hónap együttlét után mekkora hiányérzettel kellett így megbirkózniuk! :(

Külön ágyban voltak, egymás hangját hallották csak, de biztos sokat jelentett volna mindkettejüknek, ha legalább a kezecskéjük összeér…:(

Spock szerint az elkülönítésnek abban volt nagy szerepe, hogy mielőbb önállósodjanak, ne legyenek testvérfüggők.

Micsoda baromság!!!!

Csak a babakocsiban voltak egymás mellett, de mivel téli babák voltak, eleinte eléggé be voltak hónapokon át öltöztetve ahhoz, hogy érzékelhették volna a tesót.

Etetésnél is a könyvre hallgattam, miszerint kell egy sorrend, hogy később rendszer alakuljon ki.

Tehát ha épp a soron következő kicsi aludt, mint a bunda, de a második már ébren volt, sőt mondjuk sírt, akkor is az alvót kellett felébreszteni, mert a szabály, az szabály! Én meg betartottam. :(

Na, igen, bizony hoz az ember rossz döntéseket. Bocs lányok! :(

Elkalandoztam, de valójában jól esett sanyargatom magam egy kicsit, ha már nem tudom visszacsinálni!:)

Egy pillanat erejéig visszaugranék a babakocsira.

 Na, hát ez a téma is sokaknak meglepő lesz, mert bizony a babakocsi választék is elég gyér volt. Műbőr, magas és nagy kerekű, abszolút minimál, de könnyű volt és azért lássuk be, tolás, valamint rugózás szempontjából tökéletesnek bizonyult babának, anyának egyaránt. Flancos változatot az egyedi kivitelezésű, oldalt panorámás-ablakos jelentette. Az én kis városomban talán, ha két anyuka tologatott ilyen kocsiba babákat.

Egy kórházi hétvégés hazajövetelem alkalmával, péntek délután betértünk egy üzletbe, ahol még iker babakocsi is volt, nem is akármilyen!

Bársony, szép, bordó, körbe óarany rojtokkal, a kocsi belseje ekrü alapon, kis kék mintával. Kiállított, azaz minta kocsi volt, rendelésre hozattak.  Na, én azonnal rácsaptam!

Mivel ikrek jóval kevesebb számban születtek, az ikerkocsik is jóval kevesebbe kerültek, mint szóló társaik. 2.500 forint volt! J

Mondanom sem kell, ma már szó sem lehetne arról, hogy ilyenben tologassam a gyerekem, annyira borzalmasnak látom a fotón, de akkor ez nagyon különlegesnek és szépnek hatott.

Most, így utólag, érdekes, hogy miért is nem a sötétkéket rendeltem meg, (ez volt a két lehetséges választék) talán a megérzés….:)

Igen ám, csak, hogy az ígért két hónap helyett két hét múlva már megérkezett a járgány! Hétvégente bőszen tologattam a nappaliban, éles kanyarokat véve próbaként.

Az utolsó kimenőim egyikén az összekészített, kimosott, keményített pólyákat beletéve, takarók alatta, fölötte, élethű próbáltam lenni a babák nélküli babakocsi-tologatásával.

A kicsik ellátása elég időigényes tevékenység volt, de mégis, valami hatalmas erő, energia mozgatott, fáradtságot csak is éjjel éreztem, amint egy kis alvást követően ki kellett kelni az ágyból. Egybefolytak a napok, robotként működtem, de a sétálós napokon a babakocsiban fekvő babáimon figyeltem a változásokat. Valahogy ilyenkor volt időm részletesen nézegetni Őket, a sapkák, ruhácskák egyre kisebb méretét is ekkor vettem észre.

Megtörtént, hogy egyszer egy utcában annyira a kicsik gyönyörködésével voltam elfoglalva, hogy a kanyart sem vettem észre, szépen nekihajtottam egy ház oldalának. Frontális ütközés volt a részemről, pedig még csak el sem aludtam el a kocsi tolása közben!

Gyorsan körbe néztem, látta-e ezt a manővert valaki és örülve, hogy alvó lányaim sem éreztek mindebből semmit, hirtelen balkanyarral követtem a jó irányt!:)

Első tanácsadásra nagyon készültem. Csinibe öltöztettem mindhármunkat, keményített pelenkákon kívül még volt vagy 6 db, na és minden ruhából egy-egy pót, a „sosem lehet tudni” esetre. Cumisüvegekben tea, cumikák, plédek és már indultunk is.

Kedves anyuka társaimnak, biztosan ismerős az a jelenség, amikor várod a sorodat a sok baba és anyuka között és figyeled a többi kicsit.

Néztem én is körbe és hát az egyik baba feje túl nagy volt, a másiké kicsi, a harmadik lapos az elfekvéstől, negyedik meg kopasz volt és kis apró pöttyökkel teli, az ötödik „mittudoménmilyen”. A lényeg, hogy természetesen az enyémek voltak a legszebbek, legtökéletesebbek! Büszkeséggel (és tejjel) öntött el ez a tudat, ha Rájuk néztem!:)

Na és maximálisan meg voltam győződve arról, hogy minden anyuka tudomásul is veszi, hogy én győztem, valahogy annyira elfogult voltam, hogy fel sem fogtam, talán nekik is a sajátjuk lesz a legszebb! J

Otthon aztán persze kiselőadást is tartottam a látottakról, nagy elánnal kiemelve kislányaink szépségét!:)  

Kezdtem utálni a pólyát. Alig lehetett normálisan szoptatni tőle és a böfiztetésnél is állandóan belecsúsztak. Hat pólyahuzatom volt, gyakran kellett mosni az alul-fölül visszaköszönő dolgok miatt és hát ugye a vasalásuk nagyon sok időbe telt.

Általában éjjel vasaltam, mindent, de szó szerint mindent (bugyi, zokni kivételével). A hetven textil pelenkát is természetesen és ez azért elég megterhelő volt az egész napi hajtás mellett.

Jöttek a látogatók, akiket vártam is, meg nem is. Egyrészt örültem, hogy mutogathatom a büszkeségeimet, másrészt viszont iszonyatos érzés volt látni, hogy kiveszik Őket az ágyból,  az  „Ugye felvehetem?” kérdés után. Mit lehet erre mondani?  Próbáltam kis mosolyt kicsikarni a szám sarkából és kinyögni a „ Persze!”-szót.

Ha valaki nevelt már gyereket, tudja, hogy a kicsi mikor alszik, mikor nyűgös, mikor éhes, stb. Természetesen alvó babákat kapkodtak ki az ágyukból, atyalapatyalázva és felborítva ezzel a nagy nehezen kialakult napi ritmust.

De legfőbb oka annak, hogy nem szerettem, ha felveszik Őket, egyszerűen az volt, hogy nem akartam más kezében látni az én kislányaimat.

 Ki akartam sajátítani Őket, bármilyen nehéz is kezdett már lenni a cipelésük, soha nem engedtem, hogy bárki is segítsen. Nagyon féltem, hogy elejtik, vagy nem fogják elég óvatosan a kicsiket.

Az első három hónap alatt nagyjából alig aludtam, csak is szakaszosan pár órát éjjelente.

Nappal pedig, soha nem tudtam egy percre sem lefeküdni, örültem, ha a minden házimunka és a kicsik körüli tennivalókkal végeztem.

A negyedik hónaptól átaludták az éjszakát, ami végre egy új szakasz kezdete lehetett volna, viszont ott volt az állandó éjszakai cumi-kiesés.

Ez úgy kell elképzelni, hogy nem 3-4 óránként keltem éjjel is, hanem 10 percenként, mert felváltva pottyantak ki a cumik a szájukból és nem győztem visszatömködni, hogy újra aludjanak Ők is és én is. De tíz percenkét nyöszörgésből sírássá alakult a cumi utáni vágy, amit nappal már szépen megtaláltak, viszont éjjel semmi esély nem volt erre.

Majdnem egy hónapig tartott ez az áldatlan és kialvatlan állapot. Már szinte zombiként éltem a napjaimat, borzasztóan fáradt voltam és eldöntöttem, ennek véget kell vetni!

Másnap az első etetés után már nem is kapták el a cumit és utána már soha!

A reggelit követően akkoriban még visszaaludtak egyből. Volt, hogy a tízórai után is, de ha nem, akkor ebéd után jött egy nagy alvás. Cumi nélkül viszont az alvásokat sírás váltotta fel, de olyan iszonyatos kimerültséget éreztem, hogy erőt vettem magamon és inkább bekapcsoltam lent a konyhában a rádiót, hogy ne is halljam a sírásukat. Féltem ugyanis, hogy nem fogom tudni végigcsinálni ezt a retorziót, erősnek kellett lennem.

Mikor etettem őket, annyira sajnáltam a kicsiket, látva a kisírt szemüket, hogy más-már majdnem visszaadtam azt a vacak cumit, de olyankor mindig arra gondoltam, már csak pár órát kell kibírnunk.

Drágáim egész nap nem aludtak, így az esti fürdetés, etetés után már annyira álmosak és kimerültek lettek, (majdnem, mint én) hogy egyből bealudtak. Már ezt az első, cumi nélküli éjszakát is sikerült végig aludnunk! Hurráááááá!:)))))

Másnap, mintha nem is lett volna soha cumi, teljesen normálisan teltek az órák, ugyanúgy ettek, aludtak, mint azelőtt!

Kemény próbatétel volt nagyon, de megérte, mert innét kezdve tudtam végre összeszedni magam, az éjszakai alvásoknak köszönhetően dupla energiával tettem tovább a dolgom!:)

Kedves olvasó!

Ettől kezdve konkrét történeteket írok meg, persze azért megpróbálok mindent, hogy betartsam az időrendi sorrendet. Meglehet, hogy mégis kimarad valami érdekes story, akkor visszakanyarodok kicsit. Nem akarlak untatni Benneteket a hétköznapi dolgokkal, inkább kiemelnék közülük pár érdekességet.

Voltak bogaraim rendesen, most, visszatekintve már nevetek magamon én is.

Ezek egyike, hogy csak is egyforma ruhában tudtam elképzelni a lányokat.

Természetesen mindenből kettő volt, elvileg nem is lett volna ez annyira kivitelezhetetlen, csak, hogy voltak helyzetek, amikor a praktikum mást is megengedett volna.

Történ ugyanis (nem egyszer), hogy egy etetés utáni sétára indultam volna. Ez ugye egy kicsi esetében semmi komolyabb szervezést nem igényelne, csak azért két babánál már komoly logisztika előzte meg az indulást.

Mindkét kicsit megetettem, majd én készültem el… Következett a babakocsi lecibálása a lépcsőkön. Jöhettek az útravalók (pelenkák hada, váltóruhák, teák, tápszer vagy később főzelék..)!

Mikor már kellőképpen megtelt a babakocsi, jöhettek a kicsik.

Lázasan öltöztettem Őket, majd levittem egyiket a babakocsiba. Mire a másikkal is leértem, az első baba rendesen összeböfizte magát. Na, kezdhettem minden elölről. Egyenként vissza mind a kettőt, majd újabb ruhacsere. Hiába kellett volna csak az egyiket átöltöztetni, én azzal szadiztam magam, hogy mindkettőt….

Megelégedettséggel indultam végre a sétánkra a „kopogós cipőmet” is bepakolva a már amúgy is megtömött kocsira erősített hálóba.

Utunk első felét ugyanis homokban, út szélén, aszfalt nélküli járdákon kellett megtenni, mire beértem a központba.

Egy - egy sétánk alkalmával ismerősök számtalanszor megállítottak, beszélgettünk vagy csak odaköszöntünk egymásnak.

Volt egy görbe hátú kis sovány, fogak híján mókásan előre álló, hegyes állú emberke, Pista bá’, aki gyakorta a teheneit legeltette a város szélén. Azok viszont sokszor vágyat érezve, hogy közelebb kerüljenek a civilizációhoz, egyre bentebb sétáltak az utcákon át. Pista bá’ pedig bőszen követte állatait, nem állta útjukat, had bontakozzanak ki.

Pista bá’ télen, nyáron ugyanazt a ruhát viselte. Általában egy szürkés-barna kabátot kalappal, bokánál elvágott gumicsizmát és az elmaradhatatlan göcsörtös botjára támaszkodva beszélgetett tehénkéivel.

Valahogy ő a kis városképhez tartozott, senki nem szólt rá, olyan többel-jobb lévén a légynek sem ártott.

 Sokáig összetévesztettem a sírásóval, meg voltam győződve, hogy ő a Krupinca bácsi, aki a temető ravatalozójának a hűtőjében hűtötte nyáron a szalonnáját. Még az sem zavarta, ha épp teltház volt ott és akár egy jobb létre szenderült lába mellé is simán betette a napi szalonna adagját.

Szóval Pista bá’ –hoz érve, aki már a kerékpár útig is bemerészkedett tehénkéivel gyermeki kíváncsisággal lépett közelebb a babakocsihoz és megkérdezte :Talán ikrek? „

Eleinte szépen válaszoltam, hogy igen, ikrek.

 Apró, beesett szemeit kikerekítette amennyire csak tudta és csodálkozva nézett utánam, míg csak látott bennünket.

Mivel gyakran találkoztunk utunk során, az ember lánya úgy gondolja, egyszer, kétszer, de már harmadszorra csak tudatosul nála, hogy igen, ikrek vannak a babakocsiban.

De nem! Pista bá’ minden esetben ugyanazzal az arckifejezéssel kérdezett, majd vette tudomásul a válaszomat. 

Már vagy két évig csinálta ezt velem és én egyszer megelégelve ezt a megmagyarázhatatlan értetlenségét (holott tudtam, valóban elhiszi, hogy először lát) kétszázadszor is feltett kérdésére azt válaszoltam, hogy NEEEM!!!! NEM IKREK!

Megtört a jég! Pista bá’ tekintetén látszott egy valami „na azé’ –szerű arckifejezés és megnyugodott végre. Soha többé nem merült fel benne, hogy talán mégis!

Legalább is ezután már nem kérdezett!:)

Valamilyen hirtelen betegség miatt egyik kislányom nagyon belázasodott, érdekes módon reggel. Előzmény nem lévén tapasztalt szomszédasszonyomtól kértem tanácsot. Másik kicsinek semmi baja, de a beteg egyre rosszabbul lett.

Zsuzsa felajánlotta, vigyáz az egészséges kicsire, odaadta az egyszemélyes babakocsiját és uccu’ neki, rohantam vele az orvoshoz.

Aki ikreket nevel, tudja, hogy valahogy ingaóra módjára jár a fejünk, de ezt az első perctől kezdve természetesnek vesszük. A dupla-látásmód beívódik a fejünkbe, zsigereinkbe és cinikus mosollyal hallgatjuk az egy-gyerekes anyukák panaszáradatait, miszerint majd megbolondulnak, annyi bajuk van, mióta megszültetett a csemetéjük

 A kettő valahogy egy egészet tesz ki.

Annyi biztos, két (esetleg még több) babát ellátni eléggé intenzív feladatsor.

Minden tennivalót felturbózott energiával kell, hogy véghezvigyél, mert a kicsik nem a türelem mintaképei. De ebbe hamar belejön az ember és máshogy el sem tudja képzelni.

Érdekes módon, a szimpla babakocsi is bordó volt, de hiába. Nem tudtam nosztalgiázni. Már száguldozásom első 100 méterén valami borzalmas érzés lett úrrá rajtam, valahogy bűnnek tulajdonítottam, hogy ezt meg tudtam tenni.  Legszívesebben visszafordultam volna az egy egész másik feléért, mégis ahogy tudtam szedtem a lábaim, hogy mielőbb az orvoshoz érjek. Az eszem azt súgta, nem vagyok normális, mit agonizálok én most ezen, örüljek, hogy nem kell mindkettő kicsit becibálnom a rendelőbe, inkább hálás lehetnék, hogy a legpraktikusabb megoldást felajánlották.

De a szívem meg majd megszakadt, viaskodott az eszemmel egész úton. Az orvostól haza már szerintem konkrétan repültem, olyan iramban toltam a kocsit, csak, hogy mielőbb hazaérjek a szomszédasszonyomnál, az igazak álmát alvó kislányomhoz.

Arról meg nem is beszélve, hogy ismerősökkel találkozva, valami béna magyarázkodással próbáltam leplezni, hogy mindjárt elbőgöm magam. Hiába tudtam én, hogy jó helyen van, mintha egy fél babát toltam volna egy fél babakocsiban.

Megfogadtam magamnak, hogy legyen bármi, ezt soha többé nem fog megtörténni!

Ikerkocsimban (mely akkora volt, mint egy kis busz) a két kicsivel úgy közlekedtem, hogy aki szemben jött velem nem látott, mert szintem a fejem búbjáig takarásban voltam.

Egy-egy séta alkalmával elég viszontagságos utat kellett megtennem, mert a széles keréknyom miatt nem mindenhol sikerült a járdákon haladnom. Üzletekbe kizárt dolog volt, hogy be tudjam tolni, így nem volt nehéz döntés a későbbi sportkocsi választás.

Csak is egymással szemben ülős jöhetett számításba.

Na azért ez sem volt problémamentes időszak!

Mikor már stabilan ültek, végre nagy váltást hozott az új kocsi. Igaz, nem volt olyan kényelmes egyáltalán, mint a mai, dönthető kocsik, de a célnak mondjuk megfelelt. :)

Itt már elég nagy sikert arattam a 4 masnival a hajukban, hiszen ülve eléggé látványos volt a frizura. Még ha eleinte 5 szálat tudtam csak összegumizni, annak is nagyon örültem, mert már nagyon vártam a színes kis hajcsatokat, pántokat, szalagokat.

A toló karra szerelhető háló természetesen erről sem maradhatott le.

Bevásárlásokat is meg kellett oldanom egy ilyen sétás napon, ennek köszönhetően hazafelé már rendesen meg voltam pakolva.

Volt egy sarki kis bolt, ahol rendszeresen vásároltam. Pár lépcsőn lehetett felmenni az üzlettérbe. Pénztár középen, bejárat, kijárat, külön ajtón… Keskenyek lévén még ezzel a babakocsimmal sem tudtam bejutni, így a bolt előtt hagytam a kicsiket.

Percenként rohangáltam ki, hogy mit csinálnak, remélve, nem viszi el Őket senki, míg vásárolok.

Hámszerű szíjjal voltak a kocsiba kötve, ez volt akkoriban a biztonsági öv. :)

Ropi a kezükben, rágicsáltak, mikor már majdnem én következtem a pénztárnál.

Egyszer csak egy visítós női hang kintről:

„Hogy lehet valakinek ennyi esze, hogy kint hagyja a babakocsit az utcán a gyerekekkel????”

Kirohantam és mit látok?! Babakocsi a hálóban lévő dolgok miatt elvesztette az egyensúlyát és átbillent. Ijesztő volt a látvány, mert az egyik kicsi a levegőbe emelkedett üléséből lógott (szerencse a hám biztonságosan tartotta). Viszont mókás is volt egyben, mert mintha semmi nem történt volna, a ropikat ropogtatta, közben vigyorogva kért még a tesótól, aki szívélyesen

felnyújtott neki a magasba párat az övéből. :)

A visítósnak el sem tudtam mondani, hogy tehet egy szívességet. Jobbnak láttam, ha nem kezdek bele a keskeny üzletajtók és a babakocsik összeférhetetlenségébe.

Ígérem, nem írok már ezután mosásról, de ezt most nem hagyom ki.

Mint már említettem, volt vagy 70 textilpelenka a sok ruhácska mellett, melyek másnaponta óriási vágyat éreztek a megtisztulásra.

Csak rajtam keresztül vezetett oda az út, így hát minden egyéb napi, heti programot jó időben meg kellett tervezni, mivel ez soha nem tűrt halasztást. Egyszóval ehhez, azaz a mosáshoz kellett igazodnia minden egyébnek.

Nem mártírkodom, de iszonyú sok tennivalóm volt. Háztatást vezettem, segítség nélkül csak magunkra számíthattunk. Az építkezésünk lépésről-lépésre haladt, bár már a kész  (négy lakásos) társasházban laktunk, szintenként haladtunk, ahogy anyagilag megengedhettük magunknak.

Egyik teraszunkra volt kihúzva 6 szárítózsinór, végein vaspántokkal rögzítve. Maga a terasz még nem volt leburkolva, valami szürke poros réteg volt, amin lépkedtünk.

Nyár volt és nagyon meleg.

 A keverőtárcsás mosógéppel eltöltött másnapok elég kemények voltak. Belenyugodtam, hogy ezek a napok csak is a házimunkákról szólnak, de ezen a bizonyos napon valami mégis megzavarta idillinek cseppet sem mondható helyzetet.

Első teregetésem alkalmával láttam, hogy a szomszéd asszonyom békésen napozik alvó kislánya mellett a hátsó kertjükben.

Valami beindult nálam is.

 Érdekes érzés volt, mintha egy bűnös dolog vonzott volna. Olyan „nem, én ezt nem engedhetem meg magamnak” gondolat, ami egyszer csak átcsapott „mi az, hogy én nem lazíthatok egy kicsit” gondolatba.

Elkezdtem eszeveszett tempót diktálni magamnak. Összegeztem a hátralévő időt etetésekig, a ruhák mennyiségét a napsütéses órákkal és arra a megállapításra jutottam, hogy ha belehúzok, talán én is ki tudok jutni kis időre a napra.

Már elképzeltem, hogy minimum két pléd kell, mert egy ugye nekem, másikon a két kicsi. Elterveztem azt is, hány kanyart kell tennem, mire minden lehordok, ami kellhet szükség esetén. Kislányoknak a délutáni gyümölcsöt már a kertben szerettem volna adni.

Rohantam a megpakolt ruháskosárral és teregettem.

Oda-oda pislogtam a pihenő szomszéd asszonyra, aki már vagy egy órája megengedte magának ezt a luxust!:))))

Újabb adag ruhákat mostam, öblítettem, csavartam, derekam már ki sem akart egyenesedni néha, de valami hajtott és hajtott.

Egyre gyorsabban tettem a dolgom, kicsiket megetettem, aztán rohantam újra mosni.

Mintha legalább egy olimpiára készültem volna, olyan iramban dolgoztam.

Már az utolsó adag ruhát vittem teregetni, lehet még mosolyogtam is, hogy na, már csak pár perc és én is ott, …lent, …a napon…

 Bikini is ki volt már gondolatban választva, összeállt a kép úgy éreztem, megtörtént a csoda, kész vagyok, már csak egy csipesz választott el a várva-várt napozástól, mikor elszakadt a szárítókötél!!!

Ááááááááááááááááááá!!!! Neeeeeeeeeeeeeee!!!! -Mondtam.

 De az is lehet, hogy más is kicsúszott a számon, amin remélem nem csodálkoztok!:)

Mind a hat sor mosott pelenka, kis ruhák, minden abba a szürke porba landolt.

Egy pillanat alatt oda a jutalmam, a kívánságom, a vágyam, csak álltam ott magamba zuhanva és szinte lebénulva, bambán néztem a napi munkám eredményét a porba hullani.

Kezdhettem újra visszahordani és újra átmosni mindet.

A pihinek annyi!

Még szerencse, hogy csak én éltem magam nagyon bele ebbe kis kerti kiruccanásba, a kicsik minderről semmit sem sejtve vigyorogva próbálták visszaadni az életkedvemet!:)

Hat hónaposak voltak a kicsik, mikor sétára indultunk.

Meleg volt, nagyon meleg. Tündéri kis piros csíkos napozójuk volt, alig vártam, hogy lássam rajtuk.

Este, úgy 6-7 óra körül értünk haza, elég nyűgösen. Sírdogáltak, hiába volt minden babusgatás, etetés, itatás. Mikor vetkőztettem Őket, akkor láttam meg, hogy mit tettem!

A kis combjuk tiszta pecsenyére pirosodott!

A babakocsi ernyője és a kis sapkák az arcukat védte, de a lábukat már nem.

Azt sem tudtam, mit tegyek. Este már semmi nem volt nyitva, rohangáltam egyik szomszédból a másikba segítségért.

Kis vékony, érzékeny bőrük le is hámlott pár nap múlva.

Közben meg lehordtam magam mindennek kétségbeesésembe! Nagyon sajnáltam Őket, de ezt már nem tudtam visszacsinálni!:(

 Kislányaim gőgicsélése az idő haladtával átváltott beszédbe. Na, ezt azért nem kell szó szerint érteni, mert ahhoz még messze volt, de konkrétan úgy mondták a mondandójukat, hogy egy más nemzetiségű meg lett volna győződve, hogy a kicsik alig 8-9 hónaposan tökéletesen beszélnek már az anyanyelvükön.

(Itt megjegyzem, 7 hónaposan az első szavuk a „kocci” volt. Zoknijukat állandóan lehúzták és nyújtották nekem. Szinte örömtáncot jártam, mikor egyik ilyen mozdulatnál egyikőjük mondta és vigyorogva adta a kezembe. Pár nap múlva már mindketten „kocciztak”!)

Olyan érdekes volt hallani, amikor még a hangsúlyozásuk is teljesen illet a mondanivalójukhoz. Nézték közben egymást, volt, hogy amint egyikőjük abba hagyta, a másik kicsi onnét kezdte. Nagyokat kacaráztak, akár csak egy viccet meséltek volna egymásnak.

Beszélgettek egymással, de nem csak mímelték, hanem szerintem meg is értették, mit akar mondani a másik. Párbeszédjükben szerepelt kérdő mondat, melyre a választ lehetett érzékelni a hanglejtésből.

 Halandzsa nyelv volt, imádtam hallgatni!:) Nagyon szórakoztató volt, sokszor órákon át mondták!:)

Azért is vagyok benne biztos, hogy megértették egymást, mert mikor már tudtak menni, saját szememmel láttam, micsoda kis csínytevést beszéltek meg a maguk kialakította nyelv segítségével.

Majdani hálószobánk átmenetileg Nekik lett berendezve. Megpróbáltam veszélymentes övezetté tenni a birodalmukat.

Aránylag jól elvoltak kettecskén, de azért megesett, hogy arra mentem be a szobájukba, hogy kiették maguk alól a szivacsot. Szépen bemásztak az ágyukba, kibontották a huzatából és szabályos kis darabokat haraptak ki belőlük. Beborították a szivacs-galacsinokkal a szobát, és hősként húzták ki magukat, mutatva, micsoda remekmű született.

De a legérdekesebb szokásuk talán az volt, amikor kis rágcsálók által készített járatot, vagy inkább alagútrendszert kapartak ki a kis körmükkel, a szobájuk egy szabad oldalán.

Ismeritek az akváriumokat tisztító algaevőket?

Nos, az én kislányaim valami ilyesmihez hasonlítottak. Kikísérletezték azt a módszert, amellyel hatékonyabban tudnak dolgozni.

Odatapadtak teljesen a munkaterületükre, és a nyálukkal puhították a maltert, a vakolatot.

 Ha téglához értek, visszább vettek a mélyítésből és irányt is változtattak.

Arra haladtak a járattal, ahol sikerült utat törni a kis ujjacskájukkal. Kb. 1 cm mély útvesztőt készítettek, legalább 50 x 100 cm területen.

Mikor beléptem Hozzájuk, nem is vettek rólam tudomást, csinálták tovább. Rácuppogtak a vakolatra, nyálasan egész jól haladtak.:) Mintha csak ez lett volna kiadva munka gyanánt, olyan vehemenciával estek neki nap, mint nap. :)

Mikor a saját szobájukba költöztek később, emlékszem, ezeket a járatokat egy kisebb vödör malterral hozták helyre!:)