Tizenötödik fejezet

Egy pillanat erejéig visszaugranék a babakocsira.

 Na, hát ez a téma is sokaknak meglepő lesz, mert bizony a babakocsi választék is elég gyér volt. Műbőr, magas és nagy kerekű, abszolút minimál, de könnyű volt és azért lássuk be, tolás, valamint rugózás szempontjából tökéletesnek bizonyult babának, anyának egyaránt. Flancos változatot az egyedi kivitelezésű, oldalt panorámás-ablakos jelentette. Az én kis városomban talán, ha két anyuka tologatott ilyen kocsiba babákat.

Egy kórházi hétvégés hazajövetelem alkalmával, péntek délután betértünk egy üzletbe, ahol még iker babakocsi is volt, nem is akármilyen!

Bársony, szép, bordó, körbe óarany rojtokkal, a kocsi belseje ekrü alapon, kis kék mintával. Kiállított, azaz minta kocsi volt, rendelésre hozattak.  Na, én azonnal rácsaptam!

Mivel ikrek jóval kevesebb számban születtek, az ikerkocsik is jóval kevesebbe kerültek, mint szóló társaik. 2.500 forint volt! J

Mondanom sem kell, ma már szó sem lehetne arról, hogy ilyenben tologassam a gyerekem, annyira borzalmasnak látom a fotón, de akkor ez nagyon különlegesnek és szépnek hatott.

Most, így utólag, érdekes, hogy miért is nem a sötétkéket rendeltem meg, (ez volt a két lehetséges választék) talán a megérzés….:)

Igen ám, csak, hogy az ígért két hónap helyett két hét múlva már megérkezett a járgány! Hétvégente bőszen tologattam a nappaliban, éles kanyarokat véve próbaként.

Az utolsó kimenőim egyikén az összekészített, kimosott, keményített pólyákat beletéve, takarók alatta, fölötte, élethű próbáltam lenni a babák nélküli babakocsi-tologatásával.

A kicsik ellátása elég időigényes tevékenység volt, de mégis, valami hatalmas erő, energia mozgatott, fáradtságot csak is éjjel éreztem, amint egy kis alvást követően ki kellett kelni az ágyból. Egybefolytak a napok, robotként működtem, de a sétálós napokon a babakocsiban fekvő babáimon figyeltem a változásokat. Valahogy ilyenkor volt időm részletesen nézegetni Őket, a sapkák, ruhácskák egyre kisebb méretét is ekkor vettem észre.

Megtörtént, hogy egyszer egy utcában annyira a kicsik gyönyörködésével voltam elfoglalva, hogy a kanyart sem vettem észre, szépen nekihajtottam egy ház oldalának. Frontális ütközés volt a részemről, pedig még csak el sem aludtam el a kocsi tolása közben!

Gyorsan körbe néztem, látta-e ezt a manővert valaki és örülve, hogy alvó lányaim sem éreztek mindebből semmit, hirtelen balkanyarral követtem a jó irányt!:)

Első tanácsadásra nagyon készültem. Csinibe öltöztettem mindhármunkat, keményített pelenkákon kívül még volt vagy 6 db, na és minden ruhából egy-egy pót, a „sosem lehet tudni” esetre. Cumisüvegekben tea, cumikák, plédek és már indultunk is.

Kedves anyuka társaimnak, biztosan ismerős az a jelenség, amikor várod a sorodat a sok baba és anyuka között és figyeled a többi kicsit.

Néztem én is körbe és hát az egyik baba feje túl nagy volt, a másiké kicsi, a harmadik lapos az elfekvéstől, negyedik meg kopasz volt és kis apró pöttyökkel teli, az ötödik „mittudoménmilyen”. A lényeg, hogy természetesen az enyémek voltak a legszebbek, legtökéletesebbek! Büszkeséggel (és tejjel) öntött el ez a tudat, ha Rájuk néztem!:)

Na és maximálisan meg voltam győződve arról, hogy minden anyuka tudomásul is veszi, hogy én győztem, valahogy annyira elfogult voltam, hogy fel sem fogtam, talán nekik is a sajátjuk lesz a legszebb! J

Otthon aztán persze kiselőadást is tartottam a látottakról, nagy elánnal kiemelve kislányaink szépségét!:)  

Kezdtem utálni a pólyát. Alig lehetett normálisan szoptatni tőle és a böfiztetésnél is állandóan belecsúsztak. Hat pólyahuzatom volt, gyakran kellett mosni az alul-fölül visszaköszönő dolgok miatt és hát ugye a vasalásuk nagyon sok időbe telt.

Általában éjjel vasaltam, mindent, de szó szerint mindent (bugyi, zokni kivételével). A hetven textil pelenkát is természetesen és ez azért elég megterhelő volt az egész napi hajtás mellett.

Jöttek a látogatók, akiket vártam is, meg nem is. Egyrészt örültem, hogy mutogathatom a büszkeségeimet, másrészt viszont iszonyatos érzés volt látni, hogy kiveszik Őket az ágyból,  az  „Ugye felvehetem?” kérdés után. Mit lehet erre mondani?  Próbáltam kis mosolyt kicsikarni a szám sarkából és kinyögni a „ Persze!”-szót.

Ha valaki nevelt már gyereket, tudja, hogy a kicsi mikor alszik, mikor nyűgös, mikor éhes, stb. Természetesen alvó babákat kapkodtak ki az ágyukból, atyalapatyalázva és felborítva ezzel a nagy nehezen kialakult napi ritmust.

De legfőbb oka annak, hogy nem szerettem, ha felveszik Őket, egyszerűen az volt, hogy nem akartam más kezében látni az én kislányaimat.

 Ki akartam sajátítani Őket, bármilyen nehéz is kezdett már lenni a cipelésük, soha nem engedtem, hogy bárki is segítsen. Nagyon féltem, hogy elejtik, vagy nem fogják elég óvatosan a kicsiket.

Az első három hónap alatt nagyjából alig aludtam, csak is szakaszosan pár órát éjjelente.

Nappal pedig, soha nem tudtam egy percre sem lefeküdni, örültem, ha a minden házimunka és a kicsik körüli tennivalókkal végeztem.

A negyedik hónaptól átaludták az éjszakát, ami végre egy új szakasz kezdete lehetett volna, viszont ott volt az állandó éjszakai cumi-kiesés.

Ez úgy kell elképzelni, hogy nem 3-4 óránként keltem éjjel is, hanem 10 percenként, mert felváltva pottyantak ki a cumik a szájukból és nem győztem visszatömködni, hogy újra aludjanak Ők is és én is. De tíz percenkét nyöszörgésből sírássá alakult a cumi utáni vágy, amit nappal már szépen megtaláltak, viszont éjjel semmi esély nem volt erre.

Majdnem egy hónapig tartott ez az áldatlan és kialvatlan állapot. Már szinte zombiként éltem a napjaimat, borzasztóan fáradt voltam és eldöntöttem, ennek véget kell vetni!

Másnap az első etetés után már nem is kapták el a cumit és utána már soha!

A reggelit követően akkoriban még visszaaludtak egyből. Volt, hogy a tízórai után is, de ha nem, akkor ebéd után jött egy nagy alvás. Cumi nélkül viszont az alvásokat sírás váltotta fel, de olyan iszonyatos kimerültséget éreztem, hogy erőt vettem magamon és inkább bekapcsoltam lent a konyhában a rádiót, hogy ne is halljam a sírásukat. Féltem ugyanis, hogy nem fogom tudni végigcsinálni ezt a retorziót, erősnek kellett lennem.

Mikor etettem őket, annyira sajnáltam a kicsiket, látva a kisírt szemüket, hogy más-már majdnem visszaadtam azt a vacak cumit, de olyankor mindig arra gondoltam, már csak pár órát kell kibírnunk.

Drágáim egész nap nem aludtak, így az esti fürdetés, etetés után már annyira álmosak és kimerültek lettek, (majdnem, mint én) hogy egyből bealudtak. Már ezt az első, cumi nélküli éjszakát is sikerült végig aludnunk! Hurráááááá!:)))))

Másnap, mintha nem is lett volna soha cumi, teljesen normálisan teltek az órák, ugyanúgy ettek, aludtak, mint azelőtt!

Kemény próbatétel volt nagyon, de megérte, mert innét kezdve tudtam végre összeszedni magam, az éjszakai alvásoknak köszönhetően dupla energiával tettem tovább a dolgom!:)