Tizennegyedik fejezet
Minden percben ott akartam lenni az ágyuk mellett és nézni, csak nézni Őket!
Mindegy, hogy semmit nem nagyon csináltak még, azt is álmukban, de akkor újdonság volt minden pislogásuk, fintorgásuk, mocorgásuk, nyögdécselésük.
Cumikat próbáltam beleigazítani a picurka szájukba, ha úgy láttam, hogy mindjárt sírnak, bár még nincs ott az etetés ideje. Volt otthon minden színű, amit csak lehetett kapni. Piros, narancssárga és rózsaszín, halványzöld. Volt ezen belül virágos, cicás, macis, sőt foggantyús is. :)
Eljött a fürdetési idő, melynél segítségemre volt a nyolc hónappal azelőtt szült szomszédasszonyom. Ő volt az egyetlen támpontom, hiszen, míg nem vonultam be 4 hónapra a kórházba, elleshettem pár praktikát a babák ellátását illetően.
Szóval jött Zsuzsa, már fogta is Dórát és kezdte is a fürdetést. Persze tudtam, hogy csak is a segítő szándék vezérelte, mégis iszonyúan rosszul érintett, hogy nem én foghatom meg és fürdethetem legelőször.
Nem tudhatta… Nem volt sok idő ezen rágódni, mert azért jobbnak láttam, ha inkább figyelek a saját érdekemben.
Gyors váltás, Katit már én tettem a kádba és egy csepp félelem nélkül fürdettem. Nem éreztem, hogy bizonytalan lennék, valahogy egyből ment minden, mintha már ezer éve ilyen picike babákat fürdettem volna. Minden ruhácska odakészítve, az öltöztetés is ment, mint a karikacsapás.
Picik voltak, persze, hogy picik, de nekem ez volt a természetes.
Pólyába pedig nem is látszott annyira, hogy ekkorkák, mivel ugye a babák feje elég nagy a testükhöz képest.
Jött az etetés, ami azért némileg bonyolult volt, mivel akkor már az egyik jobban sírt, mint a másik.
A leghangosabbal kezdtem.:). Másik kis sírós pólyát a férjem sétáltatta, míg nem végeztem.
Első baba jól lakott (nevét ne kérdezzétek, rég volt), Őt böfiztetésre átvette apa.
Mikor a másik baba is, ketten tapsikoltuk a hátukat a pólyán keresztül.
Sírtak, én meg persze, arra gondoltam, hogy nem laktak jól. Gyorsan visszavettem az első kicsit és újra cicire tettem. Nyelte a tejet, így már tutira vettem, hogy biztosan hamar abbahagytam először, az lehetett a baj. Mivel a következő baba is sírt, persze, hogy Ő is repetázott.
Igen ám, csak, hogy a második adagok után sem maradt abba a sírás, hiába rázogattuk, paskoltuk a kicsiket.
Böfiztetéssel és szoptatással telt az éjszaka.
Tejem rengeteg volt, 3 gyereknek is elég lehetett volna, így aztán úgy üzemeltem, mint az ital-automaták.: Gomb megnyom, ital folyik! :)
Hajnalban már szegénykéknek az orrukon, szájukon jött vissza a tej és csak sírtak, sírtak!
Vállunkon áthajtott pelenka átázott, volt, hogy néha konkrétan a hátunkon csorgott le a kibuggyant felesleg. :)
Én meg egyre kétségbeesetten szoptattam, csak szoptattam és csodálkoztam, hogy bírnak ennyit enni ezek a kicsi gyerekek?
Reggel 7-kor még mindig abban a fotelben ültem, ahová az esti fürdetés után leültem. :)
De akkor már a védőnőért küldtem a férjem, attól tartva, valamit elrontottunk, de nagyon.
Bizony igazam lett, szegény babákat agyon etettem és elmagyarázta a védőnő, hogyan is működnek a kicsik… Pedig én annyira jól akartam mindent csinálni!:(
Ezen a napon máris diétáztatni kellett a lányokat, délelőtt szinte semmi, délutánra pedig már mérni szigorúan. Ezért aztán futás mérlegért!
Szépen teltek a nappalok, de azért gyakran elővettem a „szentírásomat”, mely Dr. Benjamin Spock nevelési tanácsai voltak.
Szép vastag, citromsárga, keményfedeles könyv, elején egy homokban csücsülő napozós, kalapos kislány…
Mivel mondhatni, segítség nélkül kellett megbirkóznom fiatalon az anyasággal, nagyon komolyan vettem (sajnos) a könyvben olvasottakat.
Itt megjegyzem, ma már biztos lekevernék ennek az „orvosnak” egy pár sallert, de mentségemre szolgáljon, akkor még nem tudtam, milyen módszerekkel is tett annyi tapasztalatra szert, melyekkel a magamfajta anyukákat navigálta.
Ugyanis ez a doki árva kisgyerekeken, csecsemőkön kísérletezet gyermekotthonokban, ésszel fel nem fogható embertelenséggel.
Csoportokra osztott újszülötteket, mely csoportokat különböző életfunkciókhoz elengedhetetlen hatások nélkül, vagy azokat eltorzítva vizsgálta, hogy miként reagálnak azokra, majd ezek milyen hatással lesznek a későbbi életükre.
Csak egy pár példa…: Újszülöttek egy csoportját fehér, másikat fekete, harmadikat színes falak között gondozták. Egyik csoporthoz tilos volt mosolyogva belépni a gondozóknak, zéró érzelem nélkül etették, pelenkázták őket, csak is alap kommunikációval.
Másik csoportba már mosolyoghattak, de semmi ölelés, játék.
Harmadikban már nagyjából normális légkörben folytak a mindennapok.
Többek között ezzel a módszerrel nevelték szegény gyerekeket évekig, mely alapján születtek meg az eredmények. El lehet képzelni, hogy milyen lelkivilággal élték további életüket pár csoport tagjai!
Borzalom!
Én meg ez a könyvet bújtam és a tanácsai alapján tettem dolgom a gyerekeim körül.
Azt sosem bocsájtom meg magamnak, hogy esetükben az oly fontosnak tartott ikrek közti energia, kapocs, nevezzük bárminek, miattam (bár a könyv hatására) megszűnt. Ezt úgy értem, hogy soha nem fektettem Őket egymás mellé, hogy érezhették volna a másik jelenlétét, bőrét.
A 9 hónap együttlét után mekkora hiányérzettel kellett így megbirkózniuk! :(
Külön ágyban voltak, egymás hangját hallották csak, de biztos sokat jelentett volna mindkettejüknek, ha legalább a kezecskéjük összeér…:(
Spock szerint az elkülönítésnek abban volt nagy szerepe, hogy mielőbb önállósodjanak, ne legyenek testvérfüggők.
Micsoda baromság!!!!
Csak a babakocsiban voltak egymás mellett, de mivel téli babák voltak, eleinte eléggé be voltak hónapokon át öltöztetve ahhoz, hogy érzékelhették volna a tesót.
Etetésnél is a könyvre hallgattam, miszerint kell egy sorrend, hogy később rendszer alakuljon ki.
Tehát ha épp a soron következő kicsi aludt, mint a bunda, de a második már ébren volt, sőt mondjuk sírt, akkor is az alvót kellett felébreszteni, mert a szabály, az szabály! Én meg betartottam. :(
Na, igen, bizony hoz az ember rossz döntéseket. Bocs lányok! :(
Elkalandoztam, de valójában jól esett sanyargatom magam egy kicsit, ha már nem tudom visszacsinálni!:)