Tizenkettedik fejezet

 Nem csak Ők, én is újjászülettem. Mielőbb a karjaimban akartam tartani a kicsiket. Erőlködtem, hogy fel tudok már kelni, mert nem tudtam felfogni, hogy ott kell még pihennem vagy egy órán át, a szülőágyon.

Nem engedtek felkelni, úgy toltak át hordágyon a szobámba. Mit láttak szemeim, virággal a kezében a férjem! Persze, hogy nem ment haza, mikor megtudta, hogy szülök, rohant a virágboltba. A hordágyon fekve, a folyosón egyedül hagytak egy pillanatra bennünket a csecsemők ajtaja előtt, ahol egyből meg tudtam mutatni a piciket, összetéveszthetetlenül ráéreztem, megéreztem, megismertem, tudtam, hogy ŐK AZOK! Pedig nagyon sok inkubátor volt teli babákkal! :)

Február 7.-e volt, délután, két héttel a szülés kiírt időpontja után.

Nagyon kicsinek vélt Katám szerencsére nem volt az, a maga 2.400 grammjával, Dóra pedig 2.600  volt. A nagy súlykülönbségre az utalt, hogy Dóra feje kerekebb volt, Katié hosszúkásabb. :)

Alvás következett, mély és pihentető.

Bár akkor még nem tudtam, de valószínű egy jó időre előrevetítve ez az utolsó ilyen alvás volt.

Alig kellett a kicsiknek inkubátorba lenniük, még aznap este kihozták Őket és gyönyörködhettem végre. :)

Másnap pingvinként totyogva, a tusolóba menet egy gyors mérlegelésre megálltam a folyosón. Két lyukkal bentebb tudtam csatolni Scholl papucsomat, ami már önmagában is örömmel töltött el.

Érdekes volt, hogy végre újra láttam a lábamat, mely olyan „szép” volt, mint egy őzikéé.

Szőrös és vékony! :) Szőrtelenítésről már le kellett mondanom az utolsó hónapokban egyéb technikai akadályok miatt.

 A plusz 35 kilóból 15 kilóval lettem könnyebb másnapra.

Megüresedett hasam tapintása nagyon furcsa, olyan ambivalens érzést váltott ki belőlem.  Bármennyire is volt immár minden helyzetváltozás sokkal egyszerűbb, no és azzal együtt, hogy a babákat már láthattam, mégis rettentően hiányzott a kicsik mozgása. Sokszor automatikusan a hasamra tettem a kezeimet, holott ez már csak megszokás volt. De ott voltak nekem most már végre a pólyában, a karjaimban. :) Gyönyörűek voltak, nem győztem betelni velük!.:)

Mielőbb haza akartam már menni, mégis nagyon elcsodálkoztam, mikor a 7. nap a reggeli vizitnél közölték, hogy mehetek is.  Arra gondoltam, két hétig biztosan bent tartanak még, de szerencsére, mivel semmi baj nem volt, szépen kezdtek gyarapodni, nem volt akadálya a hazamenetelnek.

Hatalmas rohanás és izgalom vette kezdetét. Telefonunk nem lévén, a szomszédba tudtam csörögni lentről, a büfé előtti fülkéből.

Az üzenet úgy szólt, hogy jöhet a párom az összekészített ruhácskákkal, mert délután mehetünk haza.

Az otthoni készülődésről, kapkodásról csak utólag szereztem tudomást, ami tuti felért egy gyors akadályfutással. 

Férjem épp egy helyi T.SZ. közgyűlésén ült a Művelődési Ház színháztermében. Mivel szomszédunknak nem volt más ötlete, felmérve az ügy fontosságát, konkrétan bemondatta a hangosbemondóba, hogy: „XY, azonnal jöjjön ki, mert a felesége és a kis ikrek ma hazajöhetnek a kórházból!”

Aki még eddig nem tudta volna netán a hírt, na, most szinte első kézből értesült!

El lehet képzelni ugye, hogy ha nincs otthon egy nő már vagy hosszú hetek óta, a lakás tisztasága egészen biztosan hagy némi kívánnivalót maga után.

Hamar megkért a férjem két ismerős nőt, akiknek két órája volt csupán, hogy csilli-villi legyen minden.

Kis ágyacskák már készenlétben voltak, letakarva várták a kis lakókat.

Hatalmas hó volt még mindig és nagyon hideg. Az utakon a hófúvások miatt volt, hogy fél méter vastagon lerakódott hóbuckákon csúszkálva vitt bennünket haza a szomszédunk.

Ültünk hátul az autóban boldogan, kezünkben egy-egy pólyás babával.

Szomszédasszonyom addigra már odakészítette a kiforrázott cumisüvegekbe a meleg kamillateákat. (Akkor még arra esküdtek!:)

Hazaértve beraktuk a babákat az akkor legmenőbbnek számító combi-gyerekágyba, mely pelenkázóval volt egybeépítve. (Férjemnek és pár barátjának napokig feladta a leckét összeszerelésük, végül aztán szégyenszemre asztalosnak kellett szólni, hogy megoldja ezt a problémát.)

Álltunk és néztük a babáinkat, közben próbáltunk valami különbséget felfedezni köztük.  Már alig vártam, hogy végre kipróbálhassam, mennyire tudtam megtanulni a csecsemősöktől a kórházban a textil pelenka hajtogatását.  :)