Tizedik fejezet
Zene volt füleimnek az orvosom minden szava. Ha lett volna mobiltelefon, máris tudattam volna az érintetteknek a hírt, de nem volt! Így aztán magammal beszélgettem meg továbbiakat. Összegeztem a tennivalóimat, közben visszasétáltam az osztályra, ahol rám csatolták a fájásmérőt. Szépen, 5 percenként folyamatos fájásokat mért a gép is!:)
Fél óra után lemehettem az alagsorba a helyemre, költözködésre felkészülni. Összepakoltam a dolgaimat, kora este lévén már a vacsorámat sem ajánlották megenni. Az akkori szobatársaim velem örültek. A másik, kisebb szobából is átjöttek és kikérdeztek, mit érzek, mióta és úgy egyébként mindent mondanom kellett, amit csak mondhatni lehet egy ötperces fájássorozatról.
A szülésznő mondta, ha elkészültem a pakolással, szóljak a műtősfiúnak, hogy vigye fel a csomagjaimat a szülészetre, nehogy cipekedjek.
Szóval nekem is be kellett hozzá kopognom, (:) mert bár párszor fordultam, de kis TV-t nem mertem megkockáztatni.
Kaptam tehát egy másik szobát az emeleti szülészeten, hat ágyasat. Én már mindjárt szülök és senki nem tudta otthon!!! Ez borzasztó érzés volt. Járt az agyam, kattogtam folyamatosan.
Visszafektettek a szülőágyra és megnyugtattak innét már csak hárman megyünk ki!:) Visszajött az orvosom, megvizsgált, egy újjnyira volt nyitva a méhszáj. Szívhangok kihangosítva. A szülőszobában én voltam egyedül a hangulatvilágításban, olyakor benézett rám a szülésznő. Fájásaim egészen elviselhetők voltak még mindig, ugyanúgy 5 percesek…
Annyira el tudtam volna aludni, de nem mertem, mert hát mit szólt volna az orvosom, hogy bejött miattam és én meg az igazak álmát alszom a szülőágyon. :)
Biztos furcsa ezt most olvasni, de akkor tényleg én aggódtam az orvosomért, sajnáltam, hogy milyen fáradt lehet, mert előtte éjjel sem aludt, páran szültek, míg ügyeletes volt.
Félóránként meglátogatott ő is, hallottam, amint fapapucsával végig kopog a folyosó másik végében lévő orvosi-ügyeleti szobából. A helyzet nem változott, babák köszönik szépen, jól vannak, csak én voltam továbbra is nagyon álmos. Azt mondta az orvos, reggel 7-kor burokrepesztés, beindítják, nem várnak tovább.
Pár perceket szunyókáltam csupán egész éjjel.
Úgy képzeltem, hogy a szülés annyira kikészít majd, hogy tuti egy hétig fel sem bírok kelni és minden jóslófájást azonnali tusolás, hajmosás követett.
Így aztán reggel 6-kor leugrottam a szülőágyról, nyomás a fürdő. Hajmosás, beszárítás, tusolás, szolid illat, pici smink!!!! :))) Ez utóbbi fekete szemceruzával kihúzott szemhéj és fölé halványkék szemhéjpúdert jelentett. Szájfény már csak futva, mert késésben voltam. Berohanok a szülőszobára, hónom alatt a neszeszeremmel és mit látok, legalább tizenketten: orvosok, gyerekorvosok, szülésznők, csecsemősök, nővérek maszkban, gumikesztyűben álltak némán, rám várva.
Pardon!- mondtam és már pattantam is fel az ágyra.
Mindig kések mindenhonnan, miért pont a szülésemre értem volna oda időben?:))))
Komoly próbáltam maradni, de ez abban a szituációban elég nehéz volt. A többség persze könnyen volt, maszkban simán vigyoroghattak.
Érdekes, bármilyen szemérmesek is vagyunk mi nők, de ott, akkor, abban a helyzetben a legtermészetesebb dolog volt, hogy lábakat szét, és mindenki „oda” figyel.
Burokrepesztés megtörtént, a hadsereg kivonult, én maradtam és egy szülésznő.
Ezért a 2 percért ennyien idejönni….? :)
Várakozás és várakozás még jó sokáig. Talán annyi változott, hogy a fájások 3 percesek lettek. Türelmetlen voltam, nem gondoltam, hogy ez így el fog húzódni. Végre, úgy 11 óra után erősödtek a görcsök, derekam kezdett szétesni. Aránylag hirtelen jöttek a nagyobb fájások és a szülésznő tanácsára felkeltem, hogy sétáljak, mert már keményen tartanom kellett magam, hogy ne jajgassak.