Ötödik fejezet
Kórházi tartózkodásomat a kis rádiómból áradó folyamatos zenével dobtam fel.
Állandóan a hasamon volt, miközben kötögettem. Élveztem, ahogy a babák átveszik a ritmust.
Egyedül voltam már két napja, de ez nekem nem okozott gondot.
Jól elvoltam a babáimmal és legalább az ábrándozásaimban elmélyülhettem.
Megesett, hogy bekerült hozzám egy-egy érdekes nő, de szerencsére amint a „nagyszobába” üresedés lett, áttették….
Volt, hogy egyikőjük a férjének szólt, erősen mutogatva a fogkefémre, hogy olyat neki is vegyen és hozza is be mielőbb, mert biztos kérik az orvosok!!! Hozta is a párja, kibontatlanul beletette a pohárba, az enyém mellé a mosdó polcára.
Na, az úgy, ott, abban a bontatlan állapotban várta meg a gazdája hazamenetelét!:) Pedig láthatta, hogy én mire használom…
Nagyszobások közül is akadt azért olyan kismama, akiket nagyon sajnáltam a szobatársaik miatt. Volt, hogy konkrétan egyiknek be kellett, hogy áztassák este a ruháit, mert már egy hete nem fürdött és nem váltott hálóinget. A haja olyan zsíros volt már, hogy annál már csak a szaga volt gusztustalanabb.
Volt nagy ribillió, mikor megtalálta a mosdóba ázott cuccait. Hetekig bent feküdt és borzolta a szobatársai idegeit.
Még az orvos is így invitálta a reggeli vizitnél: Maga most elmegy jól megfürödni és utána várom vizsgálatra!
Marcsival egy városból valók voltunk, pár hetet együtt húztunk le, előtte nem ismertük egymást.
Ő már a harmadikkal feküdt bent. Jöttek a kislányai is látogatni, akik természetesen nagyon édesek voltak, kevés korkülönbséggel.
Ebben az időszakban rákattantam a banánra.
Férjem megunva a kilónkénti banánozást, egyszer behozott nekem egy egész rekesszel!!!
Csak a baj az volt, hogy épp mindenki a szobában volt, sőt jött még egy 3. szobatársunk is. No és látogatási idő lévén, nagyjából mindenki látta az én teli banános-rekeszemet.
Erre sem vagyok büszke így utólag, de az történt, hogy mikor már csak a Marcsi kislányai voltak a szobában a látogatók közül, nem bírtam tovább türtőztetni magam, előhúztam az ágyam alól a banános rekeszt és rávetettem magam.
A kislányok (milyen érdekes fordulatokat hoz a sors, később, jóval később egyikőjükkel barátnők lettünk) meg néztek, csak néztek, én pedig tömtem befelé. Fogtam a rekeszt és számolni kezdtem, hogy nagyjából mennyi maradna, ha most megkínálnék mindenkit, mert azért azt tudtam, hogy bármennyire is fáj, mindenképp adnom kellene nekik.
Egy banán hirtelen legyűrése segített az adakozásban, de komolyan (és most már szégyenkezve mondom), nem szívesen tettem.
Hiába volt még rengeteg, annyira szerettem, hogy egytől sem akartam megválni, mind magam akartam megenni.
Az ilyen megmagyarázhatatlan cselekedeteimet csak a kaja hozta ki belőlem. Az említett banános hadművelet az ominózus nap után úgy folytatódott, hogy akkor ettem csak, ha senki nem látta, így nem kellett osztozkodnom.
Mennyire utálhattak engem, te jó ég!!!!!! :)))
A kórházi ultrahang a babák nemét nem pontosan mutatta meg, ezért nem is mondták az orvosok, csak, ha valakinek egyértelműen látszott.
Nálam egyikőjük sem feküdt abban a pózban, hogy bármi is látszódhatott volna.
Kéthetente néztek és a fejátmérő által kapott adat miatt egyik babát normál súlyúnak vélték, de a másikat nagyon kicsinek. Ezért a hétvégi szabadságoknál mindig figyelmeztetett az orvosom, hogy vigyázzak, a kisebbik miatt minél tovább kell, hogy vigyem a terhességet. Több, mint 1 kg- különbséget véltek kettejük között.
Az igazat megvallva, nekem semmi bajom nem volt a kórházi bentlakással.
Megnyugtató volt a tudat, hogy biztonságban vagyok, vigyáznak, figyelnek rám és a kicsik miatt minden orvosi tanácsot betartottam. Január végére voltam kiírva, decemberben már nagyon fáradékony voltam, így minden hazaérkezésnél stresszeltem, nehogy baj legyen.
Szinteltolásos lakásunk volt, érdekes elrendezéssel, minden helyiség 5-15 lépcső eltéréssel. A fürdőszoba szinte legfölül, a konyha legalul. Közte (szobák, WC, nappali) majd 30 lépcső, ez oda-vissza 60, ami elég megterhelő volt már a végén.
Jött a szilveszter, Marcsi szül, én pedig utoljára mehetek haza látogatóba 2 napra.