Nyolcadik fejezet
Nagy tél volt, TV-ben láttuk, hogy a tanyákra a katonaság segítségével, tankokkal hordták az élelmet.
Hófúvások voltak mindenhol az országban. Reggelente láttuk a nővéreket az ablakon át, amikor jöttek dolgozni, hogy szinte hóemberként lépkedve küzdöttek a széllel.
Elérkeztünk a szülés kiírt időpontjához. Babák stabilan tartották magukat odabent, nem nagyon akartak még megszületni.
Mindkettőnk orvosa innét kezdve elrendelte (az eddigi óvatos időszak után), hogy kezdhetünk lépcsőzni, lehetőleg felfelé kettesével, ha lefelé jövünk, rugózva…!
Mivel mindkettőnk méhszája zárt volt szinte, ezt a módszert eléggé hatásosnak vélték tapasztalatuk szerint a tágulás eléréséhez. Mi pedig természetesen szót fogadtunk.
Napirendünk eléggé zsúfolt volt: vizitek, vizsgálatok, látogatások miatt. :)
A WC-re is gyakran kellett rohanni, ami szintén a szabad időből vett el, ugyanis egyik pillanatról a másikra olyan hirtelen kellett pisilni, hogy ha két lépéssel arrébb lett volna a WC, hát lekéstem volna, tuti…. ( Mondjuk ez a jelenség végigkísérte az egész terhességemet.)
Így aztán csak is este tudtunk időt szakítani az orvosi utasításra.
Már elcsendesedett a kórház, mikor mi megindultunk hadjáratainkra.
Felfelé rendszerint liftben utaztunk, egészen a legfelső emeletre. (Nem akartunk mi azért annyira lefáradni.)
Onnét aztán eszeveszett cincogás kíséretében, egymásba kapaszkodva néha, hogy a röhögéstől el ne essünk, haladtunk szépen lefelé.
Egyik ilyen utunk alatt kinézve a lépcsőház ablakán, láttuk, hogy gyönyörűen esik a hó, a holdvilágnál csak úgy csillogott az előttünk lévő lapos tetőn. Összenéztünk Jutkámmal és már nyitottuk is az ablakot.
A következő pillanatban már másztunk is át az ablakon, melyet nagyban elősegített, hogy az előtte lévő radiátoron meg tudtunk lódulni. Kimásztunk a tetőre és elkezdtünk hógolyózni, csúszkálni, mint a gyerekek! Nem voltunk normálisak! :)
Mikor már elgémberedett a tenyerünk, visszakászálódtunk a lépcsőházba.
Ez azért nem volt annyira egyszerű, mert egymást kellett cibálnunk, hogy sikerüljön visszajutnunk. Először Jutka mászott, mivel én kicsi voltam (és sajnos maradtam is akkora) kellett a segítsége.
Miután szerencsésen landoltunk, ablakot becsuktuk, havat leráztuk, papucsokat a lépcsőhöz csapkodtuk, hogy a ráragadt hó miatt, nehogy bent csússzunk el.
Hallottuk, hogy jön valaki és eléggé egyértelműen látszott az arckifejezésén, mikor már látótérbe került, hogy minket keres!
A szülészetről ismert, éjszakás nővérke volt…. :
„Kedveseim! A sebészetről szólt az ügyeletes, hogy van két kismama, aki nem hagyja aludni a betegeket!
Nem bírnak magukkal, hogy ennyira vihorásznak és ma már harmadszor?! Ez kérem egy kórház (ki gondolta volna ?) ! Legyenek szívesek visszafáradni az osztályra és aludni, mert már mindjárt 11 óra!"
Látszott rajta szeretné, ha komolyan, nagyon komolyan vennénk, amit mond!
Mi meg álltunk ott leforrázva, mint két csintalan gyerek és megpróbáltuk visszatartani feltörni készülő röhögést legalább addig, míg magunk maradunk. :)