Második fejezet

Örömmámorban úszva elkezdődött az ábrándozások, tervezgetések, számolgatások időszaka. 

Egyik kezem szinte állandóan a hasamon, próbáltam behatárolni, kb. mennyit nőhetett előző este óta. 

Tapasztalt kolleganők, barátnők, szomszédasszonyok meséltek saját terhességükről, mely történeteket én tátott szájjal hallgattam. Ezek egyike volt a baba megmozdulásának pillanata. Volt, aki apró buborékokról számolt be, volt, aki kaparászást érzett, de szinte kivétel nélkül mindenki megnyugtatott, (mivel eszeveszetten vártam már ezt az érzést) az első megmozdulás bármilyen gyenge is lesz,  nap mint nap egyre erősebben fogom érezni. Na és a hányinger elmúlását is garantálták, amint 16 hetes leszek.  

Nem tudom Ti, hogy vagytok, ill. voltatok ezzel, de én ebben az első pár hónapban is konkrétan egy formás picike babát képzeltem a hasamban, egyáltalán nem abban a kissé amorf formában, amilyen valójában. Arányosan, babaként, csak picikében!:) 

Volt akkor egy slágernek számító könyv kismamáknak, melyben nyomon lehetett követni hétről-hétre a baba fejlődését.  

Nem volt akkora dömping a kiadványokat tekintve, mint manapság. Na én ezt a könyvet rongyosra olvastam. 

Szugeráltam szinte a mondatokat, hátha még valamit a sorok között is olvashatok. 

Nagyon élveztem állapotomat, mire végre elérkezett a nagy nap. Irodában dolgoztam, épp mindkét kezem a hasamon, hátradőlve üdvözült mosollyal az arcomon ábrándozgattam. Hirtelen a köldököm magasságától lefelé egy háromszoros átfordulásszerűt éreztem, mely összetéveszthetetlen volt és annyira erőteljes, hogy percekig meg sem mertem mozdulni, csak ültem ott és néztem ki a fejemből vigyorogva. 

Ez a nap azonnal beíródott a naptáramba és innét kezdve ha lehetett volna, egész nap csak a pocakomat fogtam volna, nehogy elszalasszam a következőt. Igen ám, csak, hogy nem jött a következő. Sem másnap, sem utána, sem a következő héten. 

Hiába nyugtattak, hogy lehet, nem is azt éreztem múltkor, meg nyugi, előbb-utóbb fickándozni fog. Én ideges voltam és az észlelt mozdulást kövezően a 2.héten elmentem az orvosomhoz. Újabb nevetés jön most részetekről, hiszen  egy tölcsérszerű hallgatóval járt körbe az orvos, átszellemülve fülelt és nem szólt semmit. 

Már vagy a negyedik kőrt tette meg a hasam körül, mire végre megszólalt. Akkor sem mondott sokat, csak annyit, hogy ne idegeskedjek, van itt baba! De  másnap el kellett mennem a megyeszékhelyen lévő ultrahangvizsgálatra. (Mondanom sem kell ugye, hogy akkoriban még nem volt minden kórházban, ha volt is, az nem volt annyira pontos.) Annyit mondott még, hogy mindenképp vigyem el neki az eredményt még aznap. 

Az orvosom vidéken volt, mire hazaértem, azonnal ledőltem, mert eléggé összerázott a busz. Ahogy ott feküdtem, éreztem, hogy valami érdekes megmozdulás folyik a pocakban. Nem is tudtam követni, mikor hol fogjam a hasam, valahogy egyszerre több helyen éreztem erőteljes mozgásokat, mikor abbamaradt, olyan érdekes alakot vett fel a hasam. Mintha két kis kiflicskét tartottam volna a kezemben, melynek mind a 4 vége hol ide, hol oda hullámzott, mocorgott. 

Első, pár pillanatnyi gondolatom az volt, hogy a baba hanyatt fekszik és kezét-lábát mozgatja, de ezt a gondolatot elvetettem gyorsan, mert azért egy ilyen picike baba nem tudja ekkora erővel emelni a kezecskéjét pld. 

Második gondolatom viszont egyre jobban úrrá lett rajtam:Tuti ikrek!!!!!!! Konkrétan látszott a hasamon mind a négy irányú mozgás, hol egyszerre, hol külön, de az előző csendes időszak után ez valami eszméletlen felemelő és nagyon megnyugtató érzés volt. 

Nem tudtam levenni a szemem erről a hullámzásról, de amint összeszedtem magam, átmentem a szomszédasszonyomhoz, hogy elmeséljem, mi történt és mire gondolok, azaz, hogy szerintem ketten vannak!  Ő kedvesen  mosolyogva mondta, hogy ne éljem magam bele, mert csalódás lesz, nyugodjak meg, egyedül van a baba, csak nekem új ez az érzés, hisz most érzem igazán, hogy mozog.  

Hm… Eljött a másnap.

Nemhogy ultrahang nem volt minden kórházban, de autója sem volt akkor még  minden családnak, így  nekünk sem. A szomszédunktól kértük kölcsön, amit du. 2-re vissza kellett vinnünk. Reggel 8-kor már ott sétáltam a kórház folyosóján vagy huszadmagammal, várva a soromat. Szép, üveges szekrények voltak egyik oldalon és mikor elhaladtam előttük, felfigyeltem, milyen nagy is az én pocakom. 

Hallottam, hogy többen mondogatják a szülésük időpontját, terhességük hetét, én csak csodálkoztam, hogy mindegyiküknél fiatalabb terhes voltam de  nekik mégis kisebb volt a pocakjuk. Telt az idő, már dél volt és egyre idegesebbek voltunk, hiszen a kocsi……  Még vagy fél órát toporogtunk, mire végre behívtak. Megkaptam azt a gusztustalan csúszószert és kezdődött az ultrahangozás. Megint csönd, csak nézi a dr.nő a monitort, amit persze nem láthattam.  

Na, gondoltam, én rendesen kifogtam magamnak  a kuka orvosokat, mire végre rezzenéstelen arccal megkérdezte a dr.nő, hogy nem mondták  még nekem, hogy nagy a pocakom? 

Erre én: De igen mondták, viszont én csak most vettem észre a folyosón, mivel otthon nincs nagy tükrünk! Röhögés tört fel a  dr.nőből és közölte: mert, hogy itt két baba van ám! Na hát ezt az érzést nem is tudom, hogyan lehet leírni. 

Valahogy olyan volt, mintha megszűnt volna a Világ  körülöttem és egy hatalmas katarzist éltem át, valami olyat, amihez foghatót nem tud produkálni az élet minden nap. 

Nem is tudom, hogy keltem fel az ágyról, az kiesett…. De valahogy mégis egy érdekes dolog futott át rajtam, miszerint én ezt éreztem, sejtettem!:)  

Csak álltam ott, míg a dr.nő pötyögött az Optima írógépen, hogy „A” magzat…. 4.1 cm, (fejátmérő), „B” magzat ….4.4 cm., stb.stb.  

Ekkor nyílt az ajtó és ott, épp szemben velem a férjem a folyosón, aki felé a jobb kezemet megpróbáltam a lehető legjobban előrenyújtani és a hüvelyk és mutató újammal adtam tudtára a nagy hírt, hogy ketten vannaaaaaaaaak!!!:))) 

A szám fülig ért, vagy talán tovább is és iszonyú volt illedelmesen viselkedve visszafogni magam, hogy ne sikítsak örömömben!  

Ekkor jött egy kétségbeesett arckifejezés válaszul, valamint halkan mondta: kettőre leszel kész????  Akkor én indulok….. 

Az ajtó ekkor becsukódott és láttam, hogy tényleg indul. Na most én ott megsemmisülve, egyedül hagyva a boldogságommal kétségbeesve álltam, míg a dr.nő komótosan, néha mellé ütve gépelt. 

Persze, hogy félreértett, míg én a babák számát mutattam, ő a kölcsönkapott autó miatt indult, mivel 1 óra volt az út hazáig. 

Szinte  könyörögtem magamban az írógépnek, hogy ha melléütne megint, akkor is a helyes betű kerüljön valahogy a papíromra és  rohanhassak én is. Végre  kezemben tarthattam a legszebb üzenetet, amit csak szorítottam és rohantam,  mert még láttam a folyosó végén a férjem. 

Beértem… és egészen hazáig bőgtem örömömben.

Szintén kiesett az autóban töltött idő, csak ültem és lebegtem és tovább bőgtem, a még mindig fülig érő szájjal.