Hatodik fejezet

1984-et írtunk. Csendes, baráti társasággal töltött szilveszter után a kórházban elkezdtem a keresztneveket komolyan csoportosítani. Meglehetősen bonyolult feladvány volt ám, bármennyire is egyszerűnek tűnik egy normális névválasztás. Az én esetemben ugye azzal kellett számolni, hogy lehet két fiú, vagy két lány, vagy vegyes, de akkor nem mindegy, hogy melyik fog előbb születni. Azért, mert bármelyik nemű baba is lesz az első, neki a kiválasztott fiú vagy lány nevek közül a nekünk legjobban tetszőt kell kapnia. Természetesen volt 2 -2 név, csak a sorrend miatt volt kis keveredés.

Egyébként a névválasztásnál senkinek nem ajánlom, hogy beavasson bárkit is, amíg nem dönti el véglegesen, mert az ismerősök, rokonok alaposan bekavarhatnak. Már az első hónapokban kezdtünk barátkozni a gondolattal, hogy melyik keresztnév tetszik és melyik illik a vezetéknévhez is. Persze, hogy elmondtuk itt-ott. Na, jöttek a jobbnál-jobb vélemények, hogy :”Na ne már! Te jó ég, ugye nem?....”  Pár névről le is mondtunk a családi nyomás hatására, mert olyan durva storykat meséltek a bizonyos név tulajdonosáról…. Aztán végül is egész jól sikerült dönteni!:)

Vaságyam már-már elviselhetetlen volt, ha egyszer lefeküdtem, partra vetett halként  hosszú percekig kínlódtam, mire kikászálódtam újra. Kispárnák segítségével tudtam csak aludni, egy a hasam alatt, egy az egyik térdem alatt, egy a nyakamnál. Az aranyér kialakulásában sokaknál nagy segítség volt ez az ágy, hiszen a súly folyamatosan nyomta ott, ahol nem kellett volna.

Agyaltam sokat, hogy lehetne kényelmessé tenni ezt a borzalmas ágyat. Egy nagy lyuk sokat lendített volna, melybe a pocakot belerakjuk, de onnét aztán hogyan tovább…? :)

(Itt említeném meg, ezek a hetek, hónapok ihlettek a későbbi találmányom megtervezésére, kivitelezésére : www.tummynest.com  )

Egyre nagyobbak lettek a babák, egyre nehezebben mozogtam, illetve csak a kezdetek voltak nehezek. 

Ha már fel sikerült kelni erről a nyikorgó, vas-szerkezetről, összeszedtem minden elintéznivalómat, hogy megkíméljem magam a következő tortúrától. 

Csak hát, ugye, aki volt már kórházban tudja, nem akkor jön-megy, amikor szeretne. 

Korán kaptuk a lázmérőt, villany felkapcsolva, hangos „jóreggeltek” kíséretében. 

Amikor a fém (akkor még az volt a divat) felmosó vödröt a takarítónő elkezdte csapkodni, miközben a folyosón ténykedő kolléganőjével sipákolós hangon eszmét cserélt, na hát azt szívesen kihagytam volna. 

Nagyjából összekente a követ a vizes ronggyal, majd mikor már biztos volt benne, hogy minden alvó kismamát felvert álmából, kiviharzott a kórtermekből, persze égve hagyva a lámpákat.

Minél kimerültebb voltam, annál gyorsabban teltek a napok, mivel minden tennivalóm több időbe telt. 

A reggeli vizit előtt megpróbáltam az elsők között rendbe tenni magam a fürdőben, ami ugye nem volt egyszerű, hiszen két tusoló volt összesen. Vizit után egyre gyakrabbak lettek a vizsgálatok, volt, hogy a reggeli is elmaradt. 

Nagyvizitre mindenki az orvosok kereszttüzébe került. Ebéd utáni szieszta elmaradhatatlan volt, majd látogatás, vacsora, megint vizit és így ment ez szinte minden nap.

Óriásira nőtt pocakomon már minden feszült, de így legalább jobban látszott a bent zaljó buli.

Állandó mozgásban voltak a kicsik, ha egyik megmozdult, a másik helye is szükös lett, így a hasam csak hullámzott és hullámzott. 

Nagyon jó érzés volt, hol egy kis sarkacskát, hol egy kis könyököt tudtam kitapogatni. Volt, hogy pár pillanat alatt átrendeződtek odabent, egyik oldalamon eltűnt a pocak szinte, a másikon meg harc folyt a területért. 

Nekem kellett "rendet tennem", vigyázva próbáltam csiklandozni a nagyon kidudorodott részt, mielőtt még eldőltem volna a felemás alakzatom miatt!:) Kisrádiómat a hasamra téve, örökre  megpecsételtem a zenéhez fűződő viszonyukat.:)

Egyszer nagy kapkodás, gyors készülődés, rohangálás a folyosón. Egyenesen a „szobámba” jönnek a nővérek, igazgatják az egyik szabad ágyat és valami Jutkát emlegetnek. 

Mind pattogott, azt sem tudták, hova is kéne fektetni, hol kimentek, hol visszajöttek, még mindig a Jutkát emlegetve! 

Na, gondoltam, ki a franc (bocsi Jutkám) lehet ez a nő, biztos valami csókos. Más se hiányzik ide nekem, majd kivételeznek vele, mi lesz itt, ha már az üres ágyát is körbeugrálják?! – háborogtam magamban. 

Biztosra vettem, hogy minimum valami orvos-feleség lesz, de mindenképp egy „mis-díszpinty” jövetelére utalt, hogy még a főorvos is leellenőrizte a kórtermet! Talán megtisztelve kellene éreznem magam, hogy mellém teszik ezt a „macát” én meg itt lázadozok! - gondoltam.

Nyílik az ajtó és belépett a beharangozott Jutka! (Meg ne haragudj Drága Jutkám, tudod, hogy szeretlek..) 

A maga természetes lazaságával, natúr egyszerűségével, jött, miközben lógott valami hosszú akármi a kabátjából, amit húzott maga után a földön, de nem érdekelte. 

Haja belelógott a szemébe, ledobott mindent  az ágyára ami a kezében volt, letojta, hogy fél óráig igazgatták előtte símára!:)

Helló! –Mondta és  trécselt tovább a nővérekkel, akik még mindig próbálták körbeugrálni.

Mire egyedül maradtunk, már felocsudtam meglepetésemből, de ha lehet, most még nagyobb kíváncsiságot éreztem a Jutka kiléte felöl, mert nagyon nem passzolt Ő és a várt, beharangozott „mis-pinty”-nek hitt nő!

Kiderült hamar, hogy Jutka egy egészségügyi dolgozó és ez által ismerték annyian. Talán negyed óra telt el, de máris vigyorogtunk és elkezdődött valami eszeveszett időszakunk (melyet máig emlegetünk) a „kisszobában”!

Történt egyszer, hogy mivel enyhe súlyfelesleg alakult ki, (ami számunkra érthetetlen volt), Jutka még  lábdagadással is megspékelte eme folyamatot. Orvosa gyümölcskúrára ítélte, mely másnap reggel indult.

Kihoztak és leraktak szekrénykéjére egy mély tányér kompótot, melyet Jutka azon mód be is kanalazott. 

Jött az ebéd, viszont Ő nem kapott semmit, s ezt gyorsan szóvá is tette. 

Na, a válaszon mindketten meglepődtünk kissé: „Reggel megkapta már  a napi adagot!” 

Szinte hallatszott Jutka szemeinek kopogása az éhségtől! Alig várta a látogatási időt, mert valahogy elintézte, hogy hozzanak be neki életmentő csomagot. Jól belakmározott, ami maradt begyömöszölte a kisszekrényébe.

 Este a kis piros TV-t az ablak alatti kis szekrényekre raktuk és a ágyainkat összetolva „V” alakzatban, annyi helyet hagyva, hogy a Jutka szekrénye közénk férjen és  karnyújtásnyira legyünk a  sült húsokhoz. Isteni illatok, ízek, röhögések kíséretében néztük a TV-t. 

Mivel orrom elég kifinomult lett a terhességem idején, valami megzavarta ezt az idillt.

Jeleztem Jutkának, nem tudom, hogy lehet, de én bizony pálinka szagot érzek!!!

Erre megszólal egy hang ( tuti ő volt a pálinka szag tulajdonosa) a hátunk mögül.: „ Jutka! Maga mit csinál? A gyümölcskúra 3 nappal meghosszabbítva!!!”

Jutka töltött-csirkecombbal kitömött pofazacskókkal hátranézett és könyörögve ennyit mondott: „ Doktor!  Ne tegye ezt velem!”

Bár mosolygott az orvos, de nem enyhült a kiszabott büntetést illetően és tovább sétált a többi kórterembe „esti-vizitelni”.