Harmadik fejezet

Mobil telefon sem volt még (nekünk legalábbis biztos nem), így hát maradt a galambposta, csőposta…. 

Na, ez csak vicc, viszont nem tudom hogyan, de a lehető leggyorsabban, futótűzként elterjedt a hír. Kis városunkban nagyon ritkák voltak még akkoriban az ikerterhességek, talán 5 évente, ha egyszer. 

Nemcsak boldog voltam, de a legbüszkébb is talán, hogy én lehetek ennek a két kis jövevénynek az anyukája. 

Másnap, ahogy kérte az orvosom, vittem a jó hírt, melyet mosolyogva fogadott. Persze, hiszen nem véletlen rótta a köröket a hasam körül, sejtette ő nagyon is a két baba létét. Tölcséres hallgatójával, bármilyen viccesnek tűnik, de csak kifigyelte, hogy nem egy szívhangot hall.  

Megfigyelésre egy hétre be kellett feküdnöm a kórházba. A közel 30 km-re lévő másik város kórházának szülészet-nőgyógyászati osztálya két szintet foglalt el. Kismamák az ún. alagsorban feküdtek, a szülészet alatt. 

Vastag falak, levegőtlen, sötét folyosó, mint egy bunker.  Na, az volt ám még egy érdekes időszak, ami ott kezdődött, bár akkor még nem sejtettem. Volt két 8 ágyas és két 4 ágyas szoba az egyik oldalon, szemben egy kis raktár, mellette tusolók, wc-k, majd a műtősfiú szobája. 

Az. ún. nagyszobákban volt a kevert légió, nem is részletezem….. ,  én szerencsére egyik  4 ágyasban kaptam helyet. Keskeny kis szoba volt, az ajtóval szemben ablak, az alatta lévő ágyakon már feküdtek. A szoba egyik oldalán át a mosoda gépeinek állandó zaja hallatszott. 

Vaságyak, fém sodronnyal, jellemzőjük az volt, hogy ha ráültél, elnyelt. 

Ha nem voltál elég szemfüles és kicsit bentebb ültél a kelleténél, hanyatt estél az ágyban és kalimpálhattál, mint amikor egy bogár, aki a hátán landol.  

A csókosoknak egy két deszkát beraktak  a sodrony alá, na ők voltak a kiskirályok (nék).!:) Én meg megtanultam ágyszélen egyensúlyozni.  

Átöltözés, kipakolás, vizsgálatok és már kaptam is az ebédet. Olyan étvágyam volt, hogy nekem nem létezett rossz kaja, csak kevés!  

Ez a hét tulajdonképpen azzal telt, hogy hallgathattam a borzalmasabbnál borzalmasabb infókat a lányoktól, kinek mikor ment el a baba, milyen volt a spontán-vetélés, halvaszületés, stb. Szóval én teljesen elhatárolódtam a nagyszobásoktól.  

Ettől még az is zavaróbb volt, amikor benyitottam a wc-re, pofán csapott a sűrű bagófüst. Biztos látszott rajtam a kétségbeesett, levegőért kapkodó arcberendezés, de átnéztek rajtam. 

Végül lassan megszoktam, hogy még kint a folyosón vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam a lehető leggyorsabban elintézni, amiért mentem.  

A hét elteltével a nagyhatalmú főorvos megvizsgált, mielőtt engedélyezte volna az orvosomnak, hogy hazaengedjen. 

Ez a vizsgálat úgy végződött, hogy ott a vizsgálóasztalon elájultam. Erre a főorvos az orvosomnak (aki azonnal a vizes ruhát hozta a homlokomra és szemein láttam, ő kért elnézést az „állat” helyett) :  Na látja, milyen gyenge, csak látogatóra mehet haza ezentúl. 

Ez azt jelentette, hogy pénteken délelőtt elmehettem és vasárnap este vissza, egészen, míg meg nem szülök.  Ettől kezdve „albérlője” lettem a kórháznak 4 hónapra. 

Kölcsönkaptunk egy kis piros tv-t és hétfőn már azzal költöztem vissza a mosodával szomszédos kisszobába.

Nálunk jó kis csapat jött össze általában. Csak, ha véletlenül teltház volt amott, akkor kaptunk egy-egy átutazó vendéget.