16. A séta
Kedves olvasó!
Ettől kezdve konkrét történeteket írok meg, persze azért megpróbálok mindent, hogy betartsam az időrendi sorrendet. Meglehet, hogy mégis kimarad valami érdekes story, akkor visszakanyarodok kicsit. Nem akarlak untatni Benneteket a hétköznapi dolgokkal, inkább kiemelnék közülük pár érdekességet.
Voltak bogaraim rendesen, most, visszatekintve már nevetek magamon én is.
Ezek egyike, hogy csak is egyforma ruhában tudtam elképzelni a lányokat.
Természetesen mindenből kettő volt, elvileg nem is lett volna ez annyira kivitelezhetetlen, csak, hogy voltak helyzetek, amikor a praktikum mást is megengedett volna.
Történ ugyanis (nem egyszer), hogy egy etetés utáni sétára indultam volna. Ez ugye egy kicsi esetében semmi komolyabb szervezést nem igényelne, csak azért két babánál már komoly logisztika előzte meg az indulást.
Mindkét kicsit megetettem, majd én készültem el… Következett a babakocsi lecibálása a lépcsőkön. Jöhettek az útravalók (pelenkák hada, váltóruhák, teák, tápszer vagy később főzelék..)!
Mikor már kellőképpen megtelt a babakocsi, jöhettek a kicsik.
Lázasan öltöztettem Őket, majd levittem egyiket a babakocsiba. Mire a másikkal is leértem, az első baba rendesen összeböfizte magát. Na, kezdhettem minden elölről. Egyenként vissza mind a kettőt, majd újabb ruhacsere. Hiába kellett volna csak az egyiket átöltöztetni, én azzal szadiztam magam, hogy mindkettőt….
Megelégedettséggel indultam végre a sétánkra a „kopogós cipőmet” is bepakolva a már amúgy is megtömött kocsira erősített hálóba.
Utunk első felét ugyanis homokban, út szélén, aszfalt nélküli járdákon kellett megtenni, mire beértem a központba.
Egy - egy sétánk alkalmával ismerősök számtalanszor megállítottak, beszélgettünk vagy csak odaköszöntünk egymásnak.
Volt egy görbe hátú kis sovány, fogak híján mókásan előre álló, hegyes állú emberke, Pista bá’, aki gyakorta a teheneit legeltette a város szélén. Azok viszont sokszor vágyat érezve, hogy közelebb kerüljenek a civilizációhoz, egyre bentebb sétáltak az utcákon át. Pista bá’ pedig bőszen követte állatait, nem állta útjukat, had bontakozzanak ki.
Pista bá’ télen, nyáron ugyanazt a ruhát viselte. Általában egy szürkés-barna kabátot kalappal, bokánál elvágott gumicsizmát és az elmaradhatatlan göcsörtös botjára támaszkodva beszélgetett tehénkéivel.
Valahogy ő a kis városképhez tartozott, senki nem szólt rá, olyan többel-jobb lévén a légynek sem ártott.
Sokáig összetévesztettem a sírásóval, meg voltam győződve, hogy ő a Krupinca bácsi, aki a temető ravatalozójának a hűtőjében hűtötte nyáron a szalonnáját. Még az sem zavarta, ha épp teltház volt ott és akár egy jobb létre szenderült lába mellé is simán betette a napi szalonna adagját.
Szóval Pista bá’ –hoz érve, aki már a kerékpár útig is bemerészkedett tehénkéivel gyermeki kíváncsisággal lépett közelebb a babakocsihoz és megkérdezte :Talán ikrek? „
Eleinte szépen válaszoltam, hogy igen, ikrek.
Apró, beesett szemeit kikerekítette amennyire csak tudta és csodálkozva nézett utánam, míg csak látott bennünket.
Mivel gyakran találkoztunk utunk során, az ember lánya úgy gondolja, egyszer, kétszer, de már harmadszorra csak tudatosul nála, hogy igen, ikrek vannak a babakocsiban.
De nem! Pista bá’ minden esetben ugyanazzal az arckifejezéssel kérdezett, majd vette tudomásul a válaszomat.
Már vagy két évig csinálta ezt velem és én egyszer megelégelve ezt a megmagyarázhatatlan értetlenségét (holott tudtam, valóban elhiszi, hogy először lát) kétszázadszor is feltett kérdésére azt válaszoltam, hogy NEEEM!!!! NEM IKREK!
Megtört a jég! Pista bá’ tekintetén látszott egy valami „na azé’ –szerű arckifejezés és megnyugodott végre. Soha többé nem merült fel benne, hogy talán mégis!
Legalább is ezután már nem kérdezett!:)