22. Óvoda

Két és fél évesek voltak a lányok, mikor hirtelen kaptam egy jó állásajánlatot.

Szerencsére, kísérleti jelleggel épp abban az évben indult egy un. mini csoport az óvodában.

A kicsik nagy örömmel fogadták a hírt és pár nap múlva már kezdhettük is a beszoktatást.

Szorongásos egy állapot volt, mit tagadjam.

Hirtelen kellett döntenem és még olyan kicsik voltak, tele voltam aggodalommal.

Viszont tudtam, hogy társasági emberkék, már akkor is jól működött a csacsogójuk.

Eljött a nap, indultunk.

Szeptember volt, meleg és a lányok izgatottsága csak fokozta az én vívódásaimat.

Ahogy beléptünk az óvoda kapuján, a kicsik nekiiramodtak a játékoknak és mire becsuktam a kaput, már nem is láttam Őket.

Sok gyerek játszott épp kint az udvaron, az óvó nénik tudták, hogy megyünk, tehát én kerestem a mini csoportosat, miközben keresgéltem a lányaimat.

Itt-ott a kanyarban láttam feltűnni, vigyorogva rohangálni, hintára ugrani, csúszdáról lecsúszni Őket., de rólam tudomást sem vettek.

Megnyugtatott az óvó néni, nem lesz baj, látják, nyugodtan menjek el és majd két óra múlva nézzek vissza.

Persze, hogy nehezen telt el az idő, minden gondolatom ott volt és azon agyaltam, most éppen melyik sírhat utánam?

Reméltem, hogy egymást azért megtalálják és az már megnyugtatja mindkettőjüket.

Egyre szaporábban szedtem a lábaimat az ovi felé, de meglepő kép fogadott.
Az én két lányom nem akart eljönni az oviból és azért sírtak, hogy maradhassanak még.

Másnap délig voltak és a harmadik nap már egész nap….

Na, jött a lelki tusa, hogy most akkor rossz anya volnék tuti, mivel egy normál esetben pár hétig bőg a gyerek az anyja után.

Láttam olyan kisgyereket, akit alig bírtak leszaggatni az anyjáról, úgy kapaszkodott belé.

Kisírt szemű gyerekek, anyukák a folyosón, magukba zuhanva, révetegen, egymást ölelve üldögéltek és sírtak.

Erre itt az én két lányom, aki azért sír, mert nem akar hazajönni!

Szemlesütve, pironkodva, boldog gyerekeimet a teremben hagyva jöttem el a gyászos hangulatúak mellett, olyan megalázónak vélt módon, hogy magamat kreált véleményekkel szadiztam

„Micsoda anya lehet ez, aki után nem sír a gyereke?” - és hasonló, vélt megbélyegzéssel járkáltam reggelente, mikor bevittem Őket.

Meg voltam győződve, hogy rólam beszél mindenki, szinte hallottam, amint összesúgnak mögöttem.

Akkor kezdett változni a lelkiállapotom, mikor egy pirosra sírt szemű anyuka a harmadik csomag zsebkendőjét telefújva odajött hozzám és tanácsot kért, mit tegyen, mert az idegei felmondják lassan a szolgálatot.

Látta ugyanis, hogy nálunk micsoda zökkenőmentesen történt a beszoktatás és épp beszélték a többi anyukával, hogy ők valamint nagyon elronthattak, amiért ilyen anyámasszony katonája a gyerekük.

Na, én erre egyre nagyobbra nőttem, hatalmas büszkeség vett erőt rajtam és végre egy pillanat alatt magamhoz tértem a depressziómból.

Normális választ ugyan nem tudtam adni, mivel én sem értettem a dolgot, valami olyasmit sikerült csak kinyögnöm, hogy biztos, mert ikrek és már unták egymást, jó volt nekik más, idegen gyerekekkel is találkozni.

Mit mondjak, elég béna magyarázat volt, ezen aztán sokat lehetne okoskodni, de a lényeg, hogy az én lányaim az első perctől fogva imádtak oviba járni.

Megtörtént, hogy egyikőjük lebetegedett.

(Itt megjegyzem, képzelhetitek, mennyire örültek a munkahelyemen, mikor  végre meggyógyult az egyik, a következő héten a másik kislány miatt nem mentem dolgozni.. Ez minden egyes megbetegedéskor így zajlott, soha nem egy időben kapták el az épp aktuális nyavalyát.)

Az otthon maradott kis beteg, alig várta a tesót , annyira hiányzott neki.  

Szólt egyszer az óvó néni, hogy bár tudja, nem beteg, (az épp egészséges ovis) de legalább egy napot hagyjam otthon Őt is, mert képes belázasodni pszichésen.

Amikor külön voltak, egyik otthon, másik oviban, az ovis hazaérkezése után leültek egymással szemben és elkezdődött valami véget nem érő, maratoni mesedélután.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy az épp ovis a csoportszobába lépéstől kezdve minden, de minden egyes percről pontosan beszámolt, apró részletekig.

Az épp zajló játékokat, a tanult énekeket, hogy mikor ki mit mondott és kinek ízlett az ebéd, kinek nem,  ki, hányszor ment ki pisilni és kik voltak, akik sírtak valamiért.

Volt, hogy a gyerekeket megszemélyesítve adta elő a történéseket, ügyelve, hogy az itthoni tesó egy pillanatról sem maradjon le.

Külön elmesélték egymásnak ilyenkor azt is, hogy melyik kislány vagy kisfiú, milyen ruhában volt aznap, még a lányok hajgumijáról, hajcsattokról is pontos leírást kapott a hiányzó, aki tátott szájjal hallgatta és rögzítette az információkat.

Nagyon fontos volt nekik, hogy egymással szemben üljenek ilyenkor.

Csak akkor kezdődött a beszámoló, gondolom még a tekintet, a mimika is sokat lendített a másiknak.:)

Mivel minden momentumról be kellett számolni, ez a kis műsor eltartott estig is, de aki itthon volt, sem maradhatott adós. :)