21. Pingvinek és halak
Két éves körüliek lehettek a kicsik, mikor már nagyon önállósodni szerettek volna. Naponta sétáltunk el az utcánk végén lévő boltba vásárolni, becsukott szemmel is haza találtak volna.
Volt két kis bőr mamuszkájuk, olyan balerina-cipő féle és hozzá kis bőr mini lapszoknya. Minden elfogultság nélkül mondom, imádnivalók voltak, ahogy billegtek benne.
Csipogós pólóval spékeltem meg az öltözetüket, amely közepén egy mintás müanyag sípoló valami volt beépítve,
Egyik alkalommal könyörögtek (már gyönyörűen beszélték a magyar nyelvet), hogy egyedül mehessenek vásárolni, én maradjak itthon.
Nagyon aggódó voltam, de mivel elláttam a boltig, no és nagy forgalom sem volt akkoriban még az utcánkban, nagy nehezen belementem.
Átkísértem a túloldalra Őket, pénzzel és a listával a kis kosarukban elindultak.
Persze percekig okítottam a kisasszonyokat, nehogy kilépjenek az út közepe irányába, no és egymás kezét sem engedjék el, stb.,
Én meg a körmömet rágva néztem, csak néztem utánuk.
Járásuk a pingvinéhez hasonlított, mivel lábújhegyeztek.
Ezen az úton voltak csak igazán mókásak, mivel most láthattam, csak, hogy milyen a technikájuk.
Megindultak kézenfogva, de olyan iramban, mintha puskából lőtték volna ki Őket! Egyszerre léptek, ugyanazzal a lábakkal és mikor már megtettek 15-20 métert, egy pillanat alatt egyszerre megálltak és leereszkedtek a talpukra.
Pihentek pár pillanatot és usgyi’, megint kezdődött a lábújhegyen történő futás.
Mindezt úgy, hogy még a térdüket sem hajlították be, pingvinekhez hasonló billegő „járással” szaladtak, mint két kis gépezet!:)
A kis bőr miniszoknya is billegett velük együtt, ahogy haladtak, de a csigába göndörödött kis hajzuhatag is rugózott, szinte még most is a szemem előtt van!:)
Bevásárlás tökéletes volt, rendesen akadt néző is, akik között akadt olyan, aki még a kerékpárjáról is leszállt, (mindezt a kapunkból láttam) hogy mosolyogva végigkísérje az útjukat. :)
Hazafelé szintén ezzel a mókás módszerrel szaladtak, és szájuk a fülig ért, annyira örültek első önálló útjuknak.
Strandra is kimerészkedtünk, mert nagyon meleg nyár volt, az otthoni pancsoló kicsinek bizonyult kettejüknek.
A srtandunk akkortájt készült, még csak egy nagy fedett és egy kinti, meleg vizes, kerek medence volt kész, de már üzemelt.
Én nem tudok úszni, mondhatom még félek is a víztől (nem ok nélkül, de erre még később visszatérek) így valahogy a kicsiket is nagyon kioktattam előtte.
Úgy terveztem, hogy minkettőnek fogom egyik kezét és majd sétikálunk a medence laposabb részében.
Már alig bírtam rájuk adni a kis fürdőrucikat, annyira mentek volna a medencébe, amely kb.50 cm mélységgel indult, de a túlsó oldalán már az én lában nem ért le az aljáig.
Valahogy egyedül maradtam a lányokkal, férjem barátokra találva kis időre ellátogatott a társasághoz.
A kicsik rakétagyorsasággal rohantak a vízbe, félelem nélkül ugráltak a szélén lévő ülő peremről bele a már méteres vízbe is.
Én meg a lélegzetemet is visszafojtva próbáltam nyújtogatni a karomat hol egyik után, hol a másik felé, hiszen a víz alá merültek.
Iszonyú perceket éltem át, tehetetlennek éreztem magam és nem is tudom, hogy csináltam végig….?
Elég különös látvány lehetettünk, hisz az ülőrészeken, unott arcú nénik, bácsik áztatták…..,, akik rezzenéstelen arccal nézték harcomat a két kis elevenséggel.
Mindketten eszméletlenül élvezték a lubickolást, mintha halak lennének, konkrétan úszkáltak mellettem, legalább is úgy csinálták.
Olyanok voltak, mintha eddigi életükben a vízben töltöttek volna legalább naponta pár órát, pedig ez volt az első ilyen alkalom!:)
Én csak azt láttam, hogy akárhányszor előbukkan az arcuk a víz alól, máris fülig ér a szájuk és boldogságtól sikongatva ugrottak bele újra és újra. :)