Üdvözlök minden látogatót!:) 

Az egész a gimis osztálykirándulással kezdődött. 

Na, ne arra gondoljatok, hogy  egy jól sikerült bulin megtörtént a dolog! 

Nem. Ennél sokkal unalmasabb, prózaibb a történet.  

Mászkáltunk , nézelődtünk , vásárolgattunk és nekem nem nyakláncos, karkötős sátornál vetemedett meg a lábam, mint a többi lánynak, hanem ott, ahol ici-pici babaholmikat árultak.

Nézegettem, fogdostam őket és számoltam a pénzecskémet, mire elég. 

Valami azt sugallta, mindegy mit, csak kettőt vegyek, mert nekem ikreim lesznek úgyis. 

17 évesen ezt a legkomolyabban gondoltam és természetes volt számomra, hogy két kis bugyi és zokni landoljon a táskámban. 

Következett egy gyors férjhezmenés, nehogy lekéssek valamiről és már onnét kezdve vártam a csodát. 

Hiába no', bármennyire nem vagyok erre büszke, de elkezdtem utálni a terhes nőket. 

Neki  „bezzeg sikerült a francba-érzéssel” minden pocakos nőre iszonyatos irigységgel átitatott  fintorral néztem, remélve,  látja  is rajtam, hogy utálva van.  

Eltelt bő két év és a nagy várakozás közepette építkeztünk is, mely „apróbb” munkálatait bevállaltam. 

Menzeszem mindig is rendszertelen volt arra nem alapozhattam, de valami mégis gyanús volt. 

Nőgyógyász, vizsgálat, legősibb teszt…( melyen most biztos jót nevettek, de ez anno’a béka-teszt volt, ) Mondta a doki, 2-3 óra múlva lesz eredmény, viszont az én buszom azt már nem várta volna meg. Így az orvos megígérte, értesít, ha  baba van! 

Eltelt vagy 2-3 hét, semmi hír. Egyik nap meszeltem és minden 3. húzást öklendezés követett. Mindent a májkrémre fogtam, melyet aznap ettem, főleg, mikor végre az egész adagot viszont is láttam. 

Terhességet persze, hogy kizártam, hiszen  nem értesítettek. 

Viszont a hányinger állandósult és egyre durvább lett. 

Irány újra az orvos, aki mosolyogva fogadott: „ Biztos voltam benne, hamarosan találkozunk, hiszen a tesz pozitív lett, viszont a nevét, címét egy receptre írtam, melyet a következő beteg megkapott!” 

Így a földtől kb. 10 centire lebegve távoztam tőle, és hirtelen  már iszonyatosan szorítani kezdett a ruhám öve, így azt azonnal le is kaptam, valamint elkezdtem terhességtudatom első órájában minden velejáró tünetet produkálni. 

Ekkor voltam kb. 8 hetes és a buszon  büszkén, előretolt hassal csináltam utat magamnak. 

Szerettem volna azonnal kikiabálni a Világnak, hogy KISMAMA VAGYOOOOOOOOK!!!!!! 

Majd szétdurrantam, hogy mindezt nem tehetem, még a buszon lévő utasokat is provokáltam egy röpke beszélgetésre, de nem sikerült egyetlen emberrel sem tudatnom, valahogy senki sem volt rá kíváncsi, a francba! 

Az elkövetkező időszakban hányingerből állt az ébredés, majd fejvesztett rohanás, hogy elérjek a WC-ig. 

Étvágyam óriási lett,  iszonyú mennyiségeket tudtam bekebelezni. 

Szagokat különválasztva éreztem, még egy tojás leütésénél is egyből  szelektáltam orromban a sárgáét és külön fehérjét is! 

A szemetesben is el tudtam volna sorolni a tartalmát anélkül, hogy belenéztem volna. 

Ennyi kellemetlenség övezte csak az első időszakot, de ez eltörpült az ÉRZÉS mellett, miszerint természetesen én voltam a legboldogabb és bizony szerettem volna személy szerint minden addig utált kismamától elnézést kérni! :)

Örömmámorban úszva elkezdődött az ábrándozások, tervezgetések, számolgatások időszaka. 

Egyik kezem szinte állandóan a hasamon, próbáltam behatárolni, kb. mennyit nőhetett előző este óta. 

Tapasztalt kolleganők, barátnők, szomszédasszonyok meséltek saját terhességükről, mely történeteket én tátott szájjal hallgattam. Ezek egyike volt a baba megmozdulásának pillanata. Volt, aki apró buborékokról számolt be, volt, aki kaparászást érzett, de szinte kivétel nélkül mindenki megnyugtatott, (mivel eszeveszetten vártam már ezt az érzést) az első megmozdulás bármilyen gyenge is lesz,  nap mint nap egyre erősebben fogom érezni. Na és a hányinger elmúlását is garantálták, amint 16 hetes leszek.  

Nem tudom Ti, hogy vagytok, ill. voltatok ezzel, de én ebben az első pár hónapban is konkrétan egy formás picike babát képzeltem a hasamban, egyáltalán nem abban a kissé amorf formában, amilyen valójában. Arányosan, babaként, csak picikében!:) 

Volt akkor egy slágernek számító könyv kismamáknak, melyben nyomon lehetett követni hétről-hétre a baba fejlődését.  

Nem volt akkora dömping a kiadványokat tekintve, mint manapság. Na én ezt a könyvet rongyosra olvastam. 

Szugeráltam szinte a mondatokat, hátha még valamit a sorok között is olvashatok. 

Nagyon élveztem állapotomat, mire végre elérkezett a nagy nap. Irodában dolgoztam, épp mindkét kezem a hasamon, hátradőlve üdvözült mosollyal az arcomon ábrándozgattam. Hirtelen a köldököm magasságától lefelé egy háromszoros átfordulásszerűt éreztem, mely összetéveszthetetlen volt és annyira erőteljes, hogy percekig meg sem mertem mozdulni, csak ültem ott és néztem ki a fejemből vigyorogva. 

Ez a nap azonnal beíródott a naptáramba és innét kezdve ha lehetett volna, egész nap csak a pocakomat fogtam volna, nehogy elszalasszam a következőt. Igen ám, csak, hogy nem jött a következő. Sem másnap, sem utána, sem a következő héten. 

Hiába nyugtattak, hogy lehet, nem is azt éreztem múltkor, meg nyugi, előbb-utóbb fickándozni fog. Én ideges voltam és az észlelt mozdulást kövezően a 2.héten elmentem az orvosomhoz. Újabb nevetés jön most részetekről, hiszen  egy tölcsérszerű hallgatóval járt körbe az orvos, átszellemülve fülelt és nem szólt semmit. 

Már vagy a negyedik kőrt tette meg a hasam körül, mire végre megszólalt. Akkor sem mondott sokat, csak annyit, hogy ne idegeskedjek, van itt baba! De  másnap el kellett mennem a megyeszékhelyen lévő ultrahangvizsgálatra. (Mondanom sem kell ugye, hogy akkoriban még nem volt minden kórházban, ha volt is, az nem volt annyira pontos.) Annyit mondott még, hogy mindenképp vigyem el neki az eredményt még aznap. 

Az orvosom vidéken volt, mire hazaértem, azonnal ledőltem, mert eléggé összerázott a busz. Ahogy ott feküdtem, éreztem, hogy valami érdekes megmozdulás folyik a pocakban. Nem is tudtam követni, mikor hol fogjam a hasam, valahogy egyszerre több helyen éreztem erőteljes mozgásokat, mikor abbamaradt, olyan érdekes alakot vett fel a hasam. Mintha két kis kiflicskét tartottam volna a kezemben, melynek mind a 4 vége hol ide, hol oda hullámzott, mocorgott. 

Első, pár pillanatnyi gondolatom az volt, hogy a baba hanyatt fekszik és kezét-lábát mozgatja, de ezt a gondolatot elvetettem gyorsan, mert azért egy ilyen picike baba nem tudja ekkora erővel emelni a kezecskéjét pld. 

Második gondolatom viszont egyre jobban úrrá lett rajtam:Tuti ikrek!!!!!!! Konkrétan látszott a hasamon mind a négy irányú mozgás, hol egyszerre, hol külön, de az előző csendes időszak után ez valami eszméletlen felemelő és nagyon megnyugtató érzés volt. 

Nem tudtam levenni a szemem erről a hullámzásról, de amint összeszedtem magam, átmentem a szomszédasszonyomhoz, hogy elmeséljem, mi történt és mire gondolok, azaz, hogy szerintem ketten vannak!  Ő kedvesen  mosolyogva mondta, hogy ne éljem magam bele, mert csalódás lesz, nyugodjak meg, egyedül van a baba, csak nekem új ez az érzés, hisz most érzem igazán, hogy mozog.  

Hm… Eljött a másnap.

Nemhogy ultrahang nem volt minden kórházban, de autója sem volt akkor még  minden családnak, így  nekünk sem. A szomszédunktól kértük kölcsön, amit du. 2-re vissza kellett vinnünk. Reggel 8-kor már ott sétáltam a kórház folyosóján vagy huszadmagammal, várva a soromat. Szép, üveges szekrények voltak egyik oldalon és mikor elhaladtam előttük, felfigyeltem, milyen nagy is az én pocakom. 

Hallottam, hogy többen mondogatják a szülésük időpontját, terhességük hetét, én csak csodálkoztam, hogy mindegyiküknél fiatalabb terhes voltam de  nekik mégis kisebb volt a pocakjuk. Telt az idő, már dél volt és egyre idegesebbek voltunk, hiszen a kocsi……  Még vagy fél órát toporogtunk, mire végre behívtak. Megkaptam azt a gusztustalan csúszószert és kezdődött az ultrahangozás. Megint csönd, csak nézi a dr.nő a monitort, amit persze nem láthattam.  

Na, gondoltam, én rendesen kifogtam magamnak  a kuka orvosokat, mire végre rezzenéstelen arccal megkérdezte a dr.nő, hogy nem mondták  még nekem, hogy nagy a pocakom? 

Erre én: De igen mondták, viszont én csak most vettem észre a folyosón, mivel otthon nincs nagy tükrünk! Röhögés tört fel a  dr.nőből és közölte: mert, hogy itt két baba van ám! Na hát ezt az érzést nem is tudom, hogyan lehet leírni. 

Valahogy olyan volt, mintha megszűnt volna a Világ  körülöttem és egy hatalmas katarzist éltem át, valami olyat, amihez foghatót nem tud produkálni az élet minden nap. 

Nem is tudom, hogy keltem fel az ágyról, az kiesett…. De valahogy mégis egy érdekes dolog futott át rajtam, miszerint én ezt éreztem, sejtettem!:)  

Csak álltam ott, míg a dr.nő pötyögött az Optima írógépen, hogy „A” magzat…. 4.1 cm, (fejátmérő), „B” magzat ….4.4 cm., stb.stb.  

Ekkor nyílt az ajtó és ott, épp szemben velem a férjem a folyosón, aki felé a jobb kezemet megpróbáltam a lehető legjobban előrenyújtani és a hüvelyk és mutató újammal adtam tudtára a nagy hírt, hogy ketten vannaaaaaaaaak!!!:))) 

A szám fülig ért, vagy talán tovább is és iszonyú volt illedelmesen viselkedve visszafogni magam, hogy ne sikítsak örömömben!  

Ekkor jött egy kétségbeesett arckifejezés válaszul, valamint halkan mondta: kettőre leszel kész????  Akkor én indulok….. 

Az ajtó ekkor becsukódott és láttam, hogy tényleg indul. Na most én ott megsemmisülve, egyedül hagyva a boldogságommal kétségbeesve álltam, míg a dr.nő komótosan, néha mellé ütve gépelt. 

Persze, hogy félreértett, míg én a babák számát mutattam, ő a kölcsönkapott autó miatt indult, mivel 1 óra volt az út hazáig. 

Szinte  könyörögtem magamban az írógépnek, hogy ha melléütne megint, akkor is a helyes betű kerüljön valahogy a papíromra és  rohanhassak én is. Végre  kezemben tarthattam a legszebb üzenetet, amit csak szorítottam és rohantam,  mert még láttam a folyosó végén a férjem. 

Beértem… és egészen hazáig bőgtem örömömben.

Szintén kiesett az autóban töltött idő, csak ültem és lebegtem és tovább bőgtem, a még mindig fülig érő szájjal. 

Mobil telefon sem volt még (nekünk legalábbis biztos nem), így hát maradt a galambposta, csőposta…. 

Na, ez csak vicc, viszont nem tudom hogyan, de a lehető leggyorsabban, futótűzként elterjedt a hír. Kis városunkban nagyon ritkák voltak még akkoriban az ikerterhességek, talán 5 évente, ha egyszer. 

Nemcsak boldog voltam, de a legbüszkébb is talán, hogy én lehetek ennek a két kis jövevénynek az anyukája. 

Másnap, ahogy kérte az orvosom, vittem a jó hírt, melyet mosolyogva fogadott. Persze, hiszen nem véletlen rótta a köröket a hasam körül, sejtette ő nagyon is a két baba létét. Tölcséres hallgatójával, bármilyen viccesnek tűnik, de csak kifigyelte, hogy nem egy szívhangot hall.  

Megfigyelésre egy hétre be kellett feküdnöm a kórházba. A közel 30 km-re lévő másik város kórházának szülészet-nőgyógyászati osztálya két szintet foglalt el. Kismamák az ún. alagsorban feküdtek, a szülészet alatt. 

Vastag falak, levegőtlen, sötét folyosó, mint egy bunker.  Na, az volt ám még egy érdekes időszak, ami ott kezdődött, bár akkor még nem sejtettem. Volt két 8 ágyas és két 4 ágyas szoba az egyik oldalon, szemben egy kis raktár, mellette tusolók, wc-k, majd a műtősfiú szobája. 

Az. ún. nagyszobákban volt a kevert légió, nem is részletezem….. ,  én szerencsére egyik  4 ágyasban kaptam helyet. Keskeny kis szoba volt, az ajtóval szemben ablak, az alatta lévő ágyakon már feküdtek. A szoba egyik oldalán át a mosoda gépeinek állandó zaja hallatszott. 

Vaságyak, fém sodronnyal, jellemzőjük az volt, hogy ha ráültél, elnyelt. 

Ha nem voltál elég szemfüles és kicsit bentebb ültél a kelleténél, hanyatt estél az ágyban és kalimpálhattál, mint amikor egy bogár, aki a hátán landol.  

A csókosoknak egy két deszkát beraktak  a sodrony alá, na ők voltak a kiskirályok (nék).!:) Én meg megtanultam ágyszélen egyensúlyozni.  

Átöltözés, kipakolás, vizsgálatok és már kaptam is az ebédet. Olyan étvágyam volt, hogy nekem nem létezett rossz kaja, csak kevés!  

Ez a hét tulajdonképpen azzal telt, hogy hallgathattam a borzalmasabbnál borzalmasabb infókat a lányoktól, kinek mikor ment el a baba, milyen volt a spontán-vetélés, halvaszületés, stb. Szóval én teljesen elhatárolódtam a nagyszobásoktól.  

Ettől még az is zavaróbb volt, amikor benyitottam a wc-re, pofán csapott a sűrű bagófüst. Biztos látszott rajtam a kétségbeesett, levegőért kapkodó arcberendezés, de átnéztek rajtam. 

Végül lassan megszoktam, hogy még kint a folyosón vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam a lehető leggyorsabban elintézni, amiért mentem.  

A hét elteltével a nagyhatalmú főorvos megvizsgált, mielőtt engedélyezte volna az orvosomnak, hogy hazaengedjen. 

Ez a vizsgálat úgy végződött, hogy ott a vizsgálóasztalon elájultam. Erre a főorvos az orvosomnak (aki azonnal a vizes ruhát hozta a homlokomra és szemein láttam, ő kért elnézést az „állat” helyett) :  Na látja, milyen gyenge, csak látogatóra mehet haza ezentúl. 

Ez azt jelentette, hogy pénteken délelőtt elmehettem és vasárnap este vissza, egészen, míg meg nem szülök.  Ettől kezdve „albérlője” lettem a kórháznak 4 hónapra. 

Kölcsönkaptunk egy kis piros tv-t és hétfőn már azzal költöztem vissza a mosodával szomszédos kisszobába.

Nálunk jó kis csapat jött össze általában. Csak, ha véletlenül teltház volt amott, akkor kaptunk egy-egy átutazó vendéget. 

Kórtermem 2 fő helyéről (ablak előtti ágyak…) végre hazamentek, így én gyorsan átköltöztem, hogy végre akkor nyithassak ablakot, amikor akarok. 

Előző kismama meg akart fagyni állandóan, sosem akart szellőztetni, csak mikor kiment, akkor rohantunk ezerrel és tártuk ki mind a két ablakszárnyat. Kerekre nyitott szemekkel jött vissza és már csukta is be.

Érdekes „illategyveleg” fogadta az embert, mikor benyitott hozzánk, mivel csak parfümöt tudtunk bevetni a jobb levegő érdekében.

Na de ennek immáron vége lett! Tőlem aztán meg is fagyhatott volna bárki, az ablak nyitva volt szinte mindig.

Egy hétvégén otthon borzalmasan megkívántam (többek között) az őszibarackot. 

Olyannyira úrrá lett rajtam a vágy utána, hogy csak a barackokat láttam magam előtt és semmire sem tudtam gondolni. 

Vasárnap volt és természetesen akkoriban, délután semmi üzlet, bolt, zöldséges nem volt nyitva.  Mondtam, végül már könyörögtem a férjemnek, bármi áron is, de nekem barackot kell ennem, valahonnét kerítsen. Házunk a város utolsó utcájában volt, egy szép, új utca, frissen épített házakkal, azon túl már zártkertek, gyümölcsösök…..

Kerített...!!!:)

Amint megmostam, szinte becézgetve őket, vendégek nyitottak be hozzánk. Gyorsan hellyel kínáltam a házaspárt, akinek egyik tagja kismama volt, már az utolsó napjai voltak szülésig. 

Vesztemre Zsuzsa is kívánós volt. Leült az én megmosott, csodálatos őszibarackjaim elé és egymás után ette, csak ette és én belül zokogva nézhettem, ahogy eltűnik mind a kosárról.

Óriási harcot vívtam legbelül magammal, hogy most mit is tudnék csinálni, de mégsem lehet….  

Ha nem kezdek el egyből kv-t csinálni, mely idő alatt észrevétlenül eltüntetett magában vagy hármat, talán lett volna időm megmenteni legalább egyet. De hiába sanyargattam magam, odalett mind!  Nem is tudtam, miről szólt a beszélgetésünk, én csak gyümölcseimet gyászoltam.

Amint elmentek, remegve küldtem újabb beszerző útra a páromat.

Étvágyam nem csak a gyümölcsökre koncentrálódott, a szalonna is tökéletes étvágycsillapító volt. Csak legyen hozzá hegyes-erős paprika és puha kenyér. 

Ez utóbbiból képes voltam betermelni fél kg-ot is, ehhez egy evésre egy egész üveg erős paprika fogyott el. A császárszalonna mennyiséget inkább nem ecsetelném.

Teltek a hetek, szinte ugyanúgy, csak a pocakom lett egyre nagyobb.

Jó idők voltak még, látogatási nap volt, kiültem a parkban egy padra a kórház udvarán. 

Egyszer csak begördült egy nagy Yamaha (30 éve ez nem volt gyakori látvány) a parkolóba, a szemem le sem vettem róla. 

Imádtam a nagy motorokat, a hangjukat, az erejüket…. Mit látnak szemeim, a férjem pattan le utasként róla, egy barátja mögül. 

Ezt nem lehetett egyszerűen kihagyni...!

Körbenéztem, megpróbáltam úgy felpattanni a „lóra”, mintha nem is lennék 6 hónapos kismama. 

A portás figyelmetlenségét kihasználva, kapaszkodva, köntösömet térdig felhúzva már robogtunk is. 

Egy terhes nő kívánságát nem merte megtagadni Peti és kilopott a kórház területéről egy kőrre. Már csak reménykedni tudtam, hogy a parkolóra néző orvosi szoba ablakaiból nem lát meg senki! Megúsztam! :) 

Persze, hogy nagy felelőtlenség volt, de mentségemre szolgáljon, hogy csak 21 éves voltam?

Na jó, ez gyenge magyarázkodás volt. :)

Kórházi tartózkodásomat a kis rádiómból áradó folyamatos zenével dobtam fel. 

Állandóan a hasamon volt, miközben kötögettem. Élveztem, ahogy a babák átveszik a ritmust.

Egyedül voltam már két napja, de ez nekem nem okozott gondot.  

Jól elvoltam a babáimmal és legalább az ábrándozásaimban elmélyülhettem. 

Megesett, hogy bekerült hozzám egy-egy érdekes nő, de szerencsére amint a „nagyszobába” üresedés lett, áttették….

Volt, hogy egyikőjük a férjének szólt, erősen mutogatva a fogkefémre, hogy olyat neki is vegyen és hozza is be mielőbb, mert biztos kérik az orvosok!!!  Hozta is a párja, kibontatlanul beletette a pohárba, az enyém mellé a mosdó polcára. 

Na, az úgy, ott, abban a bontatlan állapotban várta meg a gazdája hazamenetelét!:) Pedig láthatta, hogy én mire használom…

Nagyszobások közül is akadt azért olyan kismama, akiket nagyon sajnáltam a szobatársaik miatt. Volt, hogy konkrétan egyiknek be kellett, hogy áztassák este a ruháit, mert már egy hete nem fürdött és nem váltott hálóinget. A haja olyan zsíros volt már, hogy annál már csak a szaga volt gusztustalanabb. 

Volt nagy ribillió, mikor megtalálta a mosdóba ázott cuccait. Hetekig bent feküdt és borzolta a szobatársai idegeit. 

Még az orvos is így invitálta a reggeli vizitnél: Maga most elmegy jól megfürödni és utána várom vizsgálatra!

Marcsival egy városból valók voltunk, pár hetet együtt húztunk le, előtte nem ismertük egymást. 

Ő már a harmadikkal feküdt bent. Jöttek a kislányai is látogatni, akik természetesen nagyon édesek voltak, kevés korkülönbséggel. 

Ebben az időszakban rákattantam a banánra.

Férjem megunva a kilónkénti banánozást, egyszer behozott nekem egy egész rekesszel!!! 

Csak a baj az volt, hogy épp mindenki a szobában volt, sőt jött még egy 3. szobatársunk is. No és látogatási idő lévén, nagyjából mindenki látta az én teli banános-rekeszemet.

Erre sem vagyok büszke így utólag, de az történt, hogy mikor már csak a Marcsi kislányai voltak a szobában a látogatók közül, nem bírtam tovább türtőztetni magam, előhúztam az ágyam alól a banános rekeszt és rávetettem magam. 

A kislányok (milyen érdekes fordulatokat hoz a sors, később, jóval később egyikőjükkel barátnők lettünk)  meg néztek, csak néztek, én pedig tömtem befelé. Fogtam a rekeszt és számolni kezdtem, hogy nagyjából mennyi maradna, ha most megkínálnék mindenkit, mert azért azt tudtam, hogy bármennyire is fáj, mindenképp adnom kellene nekik.

Egy banán hirtelen legyűrése segített az adakozásban, de komolyan (és most már szégyenkezve mondom), nem szívesen tettem.  

Hiába volt még rengeteg, annyira szerettem, hogy egytől sem akartam megválni, mind magam akartam megenni.

Az ilyen megmagyarázhatatlan cselekedeteimet csak a kaja hozta ki belőlem. Az említett banános hadművelet az ominózus nap után úgy folytatódott, hogy akkor ettem csak, ha senki nem látta, így nem kellett osztozkodnom. 

Mennyire utálhattak engem, te jó ég!!!!!! :)))

A kórházi ultrahang a babák nemét nem pontosan mutatta meg, ezért nem is mondták az orvosok, csak, ha valakinek egyértelműen látszott. 

Nálam egyikőjük sem feküdt abban a pózban, hogy bármi is látszódhatott volna.  

Kéthetente néztek és a fejátmérő által kapott adat miatt egyik babát normál súlyúnak vélték, de a másikat nagyon kicsinek. Ezért a hétvégi szabadságoknál mindig figyelmeztetett az orvosom, hogy vigyázzak, a kisebbik miatt minél tovább kell, hogy vigyem a terhességet. Több, mint 1 kg- különbséget véltek kettejük között.

Az igazat megvallva, nekem semmi bajom nem volt a kórházi bentlakással. 

Megnyugtató volt a tudat, hogy biztonságban vagyok, vigyáznak, figyelnek rám és a kicsik miatt minden orvosi tanácsot betartottam. Január végére voltam kiírva, decemberben már nagyon fáradékony voltam, így minden hazaérkezésnél stresszeltem, nehogy baj legyen.

Szinteltolásos lakásunk volt, érdekes elrendezéssel, minden helyiség 5-15 lépcső eltéréssel. A fürdőszoba szinte legfölül, a konyha legalul. Közte (szobák, WC, nappali) majd 30 lépcső, ez oda-vissza 60, ami elég megterhelő volt már a végén.

Jött a szilveszter, Marcsi szül, én pedig utoljára mehetek haza látogatóba 2 napra. 

1984-et írtunk. Csendes, baráti társasággal töltött szilveszter után a kórházban elkezdtem a keresztneveket komolyan csoportosítani. Meglehetősen bonyolult feladvány volt ám, bármennyire is egyszerűnek tűnik egy normális névválasztás. Az én esetemben ugye azzal kellett számolni, hogy lehet két fiú, vagy két lány, vagy vegyes, de akkor nem mindegy, hogy melyik fog előbb születni. Azért, mert bármelyik nemű baba is lesz az első, neki a kiválasztott fiú vagy lány nevek közül a nekünk legjobban tetszőt kell kapnia. Természetesen volt 2 -2 név, csak a sorrend miatt volt kis keveredés.

Egyébként a névválasztásnál senkinek nem ajánlom, hogy beavasson bárkit is, amíg nem dönti el véglegesen, mert az ismerősök, rokonok alaposan bekavarhatnak. Már az első hónapokban kezdtünk barátkozni a gondolattal, hogy melyik keresztnév tetszik és melyik illik a vezetéknévhez is. Persze, hogy elmondtuk itt-ott. Na, jöttek a jobbnál-jobb vélemények, hogy :”Na ne már! Te jó ég, ugye nem?....”  Pár névről le is mondtunk a családi nyomás hatására, mert olyan durva storykat meséltek a bizonyos név tulajdonosáról…. Aztán végül is egész jól sikerült dönteni!:)

Vaságyam már-már elviselhetetlen volt, ha egyszer lefeküdtem, partra vetett halként  hosszú percekig kínlódtam, mire kikászálódtam újra. Kispárnák segítségével tudtam csak aludni, egy a hasam alatt, egy az egyik térdem alatt, egy a nyakamnál. Az aranyér kialakulásában sokaknál nagy segítség volt ez az ágy, hiszen a súly folyamatosan nyomta ott, ahol nem kellett volna.

Agyaltam sokat, hogy lehetne kényelmessé tenni ezt a borzalmas ágyat. Egy nagy lyuk sokat lendített volna, melybe a pocakot belerakjuk, de onnét aztán hogyan tovább…? :)

(Itt említeném meg, ezek a hetek, hónapok ihlettek a későbbi találmányom megtervezésére, kivitelezésére : www.tummynest.com  )

Egyre nagyobbak lettek a babák, egyre nehezebben mozogtam, illetve csak a kezdetek voltak nehezek. 

Ha már fel sikerült kelni erről a nyikorgó, vas-szerkezetről, összeszedtem minden elintéznivalómat, hogy megkíméljem magam a következő tortúrától. 

Csak hát, ugye, aki volt már kórházban tudja, nem akkor jön-megy, amikor szeretne. 

Korán kaptuk a lázmérőt, villany felkapcsolva, hangos „jóreggeltek” kíséretében. 

Amikor a fém (akkor még az volt a divat) felmosó vödröt a takarítónő elkezdte csapkodni, miközben a folyosón ténykedő kolléganőjével sipákolós hangon eszmét cserélt, na hát azt szívesen kihagytam volna. 

Nagyjából összekente a követ a vizes ronggyal, majd mikor már biztos volt benne, hogy minden alvó kismamát felvert álmából, kiviharzott a kórtermekből, persze égve hagyva a lámpákat.

Minél kimerültebb voltam, annál gyorsabban teltek a napok, mivel minden tennivalóm több időbe telt. 

A reggeli vizit előtt megpróbáltam az elsők között rendbe tenni magam a fürdőben, ami ugye nem volt egyszerű, hiszen két tusoló volt összesen. Vizit után egyre gyakrabbak lettek a vizsgálatok, volt, hogy a reggeli is elmaradt. 

Nagyvizitre mindenki az orvosok kereszttüzébe került. Ebéd utáni szieszta elmaradhatatlan volt, majd látogatás, vacsora, megint vizit és így ment ez szinte minden nap.

Óriásira nőtt pocakomon már minden feszült, de így legalább jobban látszott a bent zaljó buli.

Állandó mozgásban voltak a kicsik, ha egyik megmozdult, a másik helye is szükös lett, így a hasam csak hullámzott és hullámzott. 

Nagyon jó érzés volt, hol egy kis sarkacskát, hol egy kis könyököt tudtam kitapogatni. Volt, hogy pár pillanat alatt átrendeződtek odabent, egyik oldalamon eltűnt a pocak szinte, a másikon meg harc folyt a területért. 

Nekem kellett "rendet tennem", vigyázva próbáltam csiklandozni a nagyon kidudorodott részt, mielőtt még eldőltem volna a felemás alakzatom miatt!:) Kisrádiómat a hasamra téve, örökre  megpecsételtem a zenéhez fűződő viszonyukat.:)

Egyszer nagy kapkodás, gyors készülődés, rohangálás a folyosón. Egyenesen a „szobámba” jönnek a nővérek, igazgatják az egyik szabad ágyat és valami Jutkát emlegetnek. 

Mind pattogott, azt sem tudták, hova is kéne fektetni, hol kimentek, hol visszajöttek, még mindig a Jutkát emlegetve! 

Na, gondoltam, ki a franc (bocsi Jutkám) lehet ez a nő, biztos valami csókos. Más se hiányzik ide nekem, majd kivételeznek vele, mi lesz itt, ha már az üres ágyát is körbeugrálják?! – háborogtam magamban. 

Biztosra vettem, hogy minimum valami orvos-feleség lesz, de mindenképp egy „mis-díszpinty” jövetelére utalt, hogy még a főorvos is leellenőrizte a kórtermet! Talán megtisztelve kellene éreznem magam, hogy mellém teszik ezt a „macát” én meg itt lázadozok! - gondoltam.

Nyílik az ajtó és belépett a beharangozott Jutka! (Meg ne haragudj Drága Jutkám, tudod, hogy szeretlek..) 

A maga természetes lazaságával, natúr egyszerűségével, jött, miközben lógott valami hosszú akármi a kabátjából, amit húzott maga után a földön, de nem érdekelte. 

Haja belelógott a szemébe, ledobott mindent  az ágyára ami a kezében volt, letojta, hogy fél óráig igazgatták előtte símára!:)

Helló! –Mondta és  trécselt tovább a nővérekkel, akik még mindig próbálták körbeugrálni.

Mire egyedül maradtunk, már felocsudtam meglepetésemből, de ha lehet, most még nagyobb kíváncsiságot éreztem a Jutka kiléte felöl, mert nagyon nem passzolt Ő és a várt, beharangozott „mis-pinty”-nek hitt nő!

Kiderült hamar, hogy Jutka egy egészségügyi dolgozó és ez által ismerték annyian. Talán negyed óra telt el, de máris vigyorogtunk és elkezdődött valami eszeveszett időszakunk (melyet máig emlegetünk) a „kisszobában”!

Történt egyszer, hogy mivel enyhe súlyfelesleg alakult ki, (ami számunkra érthetetlen volt), Jutka még  lábdagadással is megspékelte eme folyamatot. Orvosa gyümölcskúrára ítélte, mely másnap reggel indult.

Kihoztak és leraktak szekrénykéjére egy mély tányér kompótot, melyet Jutka azon mód be is kanalazott. 

Jött az ebéd, viszont Ő nem kapott semmit, s ezt gyorsan szóvá is tette. 

Na, a válaszon mindketten meglepődtünk kissé: „Reggel megkapta már  a napi adagot!” 

Szinte hallatszott Jutka szemeinek kopogása az éhségtől! Alig várta a látogatási időt, mert valahogy elintézte, hogy hozzanak be neki életmentő csomagot. Jól belakmározott, ami maradt begyömöszölte a kisszekrényébe.

 Este a kis piros TV-t az ablak alatti kis szekrényekre raktuk és a ágyainkat összetolva „V” alakzatban, annyi helyet hagyva, hogy a Jutka szekrénye közénk férjen és  karnyújtásnyira legyünk a  sült húsokhoz. Isteni illatok, ízek, röhögések kíséretében néztük a TV-t. 

Mivel orrom elég kifinomult lett a terhességem idején, valami megzavarta ezt az idillt.

Jeleztem Jutkának, nem tudom, hogy lehet, de én bizony pálinka szagot érzek!!!

Erre megszólal egy hang ( tuti ő volt a pálinka szag tulajdonosa) a hátunk mögül.: „ Jutka! Maga mit csinál? A gyümölcskúra 3 nappal meghosszabbítva!!!”

Jutka töltött-csirkecombbal kitömött pofazacskókkal hátranézett és könyörögve ennyit mondott: „ Doktor!  Ne tegye ezt velem!”

Bár mosolygott az orvos, de nem enyhült a kiszabott büntetést illetően és tovább sétált a többi kórterembe „esti-vizitelni”.

Történt egyszer, hogy vakbél gyanúval került a „nagyszobásokhoz” egy félidős kismama. 

Csinos pocival, előlnézetből meg sem mondtuk volna, hogy terhes. Nem ismerkedett, mondhatni elzárkózott mindenki elől, ha kérdezték, szűkszavúan válaszolt. 

Na persze, hogy a többségnek szúrta a szemét, hiszen Pamela, Szamanta és Izaura leendő anyukája nem tudott kin csámcsogni. 

Hirtelen vakbélműtét következett a csinos kismamának, akitől azért annyi infót kicsikartak, hogy azt az utasítást kapta, amint fel tud kelni, annyit mozogjon, amennyit csak bír. Megindokolták az orvosok, de a szócsövekkel ezt már persze nem közölte.

Fentebb írtam már, hogy a fürdő mellett volt a műtősfiú szobája.

Feltűnt, hogy a „kis csinos” sokat mászkál cigizni, ami önmagában még nem volt furcsa.

Csak, hogy egyszer egy ajtóval arrébb nyitott be épp akkor, mikor Jutkával kiléptünk a lakosztályunkból a folyosóra. Hoppá!!!! :)

 A műtősfiú feneke sem volt rossz, így utólag visszaemlékezve, de azt akkor egy magamfajta kismama hidegen hagyta, mivel annyira el voltunk varázsolva állapotunkkal, hogy az sem érdekelt volna, ha meztelen sétált volna végig a folyosón. 

De a kis csinos máshogy működött ezek szerint.

Volt, hogy egy szobatársam éjjel kiszökött, hogy leellenőrizze, férje megcsalja-e, míg ő el van zárva a külvilágtól. 

Egész nap azon agonizált, hogy most éppen kire nézhetett, mert szerinte minden nő az ő férjét akarja. 

Mindenkire betegesen féltékeny volt, még a saját anyjára is, mivel egy házban éltek a szülőkkel. Nem is értette, mi hogy tudunk ilyen nyugodtak lenni, miközben a párunk otthon bármit és bármikor…?!

Ezt meg mi nem értettük Jutkával! Mármint, hogy nekünk soha nem voltak hasonló gondolataink. 

Kismamaságunk minden nemiséggel kapcsolatos dolgot, bizalmatlanságot elraktározott átmenetileg valahová nagyon messzire.

Visszatérve a kis vakbelesre, mindenesetre rendesen átértelmezte az orvosi tanácsot, miszerint mozogjon sokat… Egészen biztos vagyok benne, nem a műtősfiúval történt testmozgásra gondolt az orvos, mikor ezt javasolta.

Az biztos, hogy elég gyakran, egész pontosan naponta egy bizonyos időben, véletlenszerűen, kopogás nélkül belátogatott a fürdő melletti kis szobába. Ilyenkor a rádió fel lett hangosítva, kb. egy órára visszavonultak huncutkodni. E légyottról szerintük senki nem tudott, de mi ügyesen kifigyeltük a kis vérmes vakbelest! :)

Jutkával továbbra is nagyon jó hangulatban teltek a napok.

45 év körüli anyukája egy jelenség volt számomra. Bombasztikusan nézett ki, pepita kis kosztümjében eszméletlen jó lábakkal lépkedett tűsarkújában a kórtermünkbe, minden esetben felpakolva ennivalóval. 

Jutkának annyira ellentéte volt, hogy ez a kontraszt mindig ámulatba ejtett. Ágyát és kisszekrényét minden nap rendbe tette, igazgatta és hordta haza a sok kiürült tányért, melyeken jöttek a finomabbnál finomabb kaják. 

Az én szomszédasszonyaim is nagyon finom sütiket hoztak, küldtek és a család úgy általában véve rendesen gondoskodott arról, nehogy valamiben hiányt szenvedjek. Iszonyú mennyiségű ennivalóval szinte lakomáztunk esténként!:)

Már 32 kilóval voltam több, mint előző életemben!:) 

Nagy tél volt, TV-ben láttuk, hogy a tanyákra a katonaság segítségével, tankokkal hordták az élelmet. 

Hófúvások voltak mindenhol az országban. Reggelente láttuk a nővéreket az ablakon át, amikor jöttek dolgozni, hogy szinte hóemberként lépkedve küzdöttek a széllel.

Elérkeztünk a szülés kiírt időpontjához. Babák stabilan tartották magukat odabent, nem nagyon akartak még megszületni. 

Mindkettőnk orvosa innét kezdve elrendelte (az eddigi óvatos időszak után), hogy kezdhetünk lépcsőzni, lehetőleg felfelé kettesével, ha lefelé jövünk, rugózva…!

Mivel mindkettőnk méhszája zárt volt szinte, ezt a módszert eléggé hatásosnak vélték tapasztalatuk szerint a tágulás eléréséhez. Mi pedig természetesen szót fogadtunk.

Napirendünk eléggé zsúfolt volt: vizitek, vizsgálatok, látogatások miatt.  :)

A WC-re is gyakran kellett rohanni, ami szintén a szabad időből vett el, ugyanis egyik pillanatról a másikra olyan hirtelen kellett pisilni, hogy ha két lépéssel arrébb lett volna a WC, hát lekéstem volna, tuti…. ( Mondjuk ez a jelenség végigkísérte az egész terhességemet.)

Így aztán csak is este tudtunk időt szakítani az orvosi utasításra.

Már elcsendesedett a kórház, mikor mi megindultunk hadjáratainkra.  

Felfelé rendszerint liftben utaztunk, egészen a legfelső emeletre. (Nem akartunk mi azért annyira lefáradni.) 

Onnét aztán eszeveszett cincogás kíséretében, egymásba kapaszkodva néha, hogy a röhögéstől el ne essünk, haladtunk szépen lefelé.

Egyik ilyen utunk alatt kinézve a lépcsőház ablakán, láttuk, hogy gyönyörűen esik a hó, a holdvilágnál csak úgy csillogott az előttünk lévő lapos tetőn. Összenéztünk Jutkámmal és már nyitottuk is az ablakot. 

A következő pillanatban már másztunk is át az ablakon, melyet nagyban elősegített, hogy az előtte lévő radiátoron meg tudtunk lódulni. Kimásztunk a tetőre és elkezdtünk hógolyózni, csúszkálni, mint a gyerekek! Nem voltunk normálisak! :)

Mikor már elgémberedett a tenyerünk, visszakászálódtunk a lépcsőházba. 

Ez azért nem volt annyira egyszerű, mert egymást kellett cibálnunk, hogy sikerüljön visszajutnunk. Először Jutka mászott, mivel én kicsi voltam (és sajnos maradtam is akkora) kellett a segítsége. 

Miután szerencsésen landoltunk, ablakot becsuktuk, havat leráztuk, papucsokat a lépcsőhöz csapkodtuk, hogy a ráragadt hó miatt, nehogy bent csússzunk el. 

Hallottuk, hogy jön valaki és eléggé egyértelműen látszott az arckifejezésén, mikor már látótérbe került, hogy minket keres! 

A szülészetről ismert, éjszakás nővérke volt…. :

„Kedveseim! A sebészetről szólt az ügyeletes, hogy van két kismama, aki nem hagyja aludni a betegeket!
Nem bírnak magukkal, hogy ennyira vihorásznak és ma már harmadszor?! Ez kérem egy kórház (ki gondolta volna ?) ! Legyenek szívesek visszafáradni az osztályra és aludni, mert már mindjárt 11 óra!"

Látszott rajta szeretné, ha komolyan, nagyon komolyan vennénk, amit mond!

Mi meg álltunk ott leforrázva, mint két csintalan gyerek és megpróbáltuk visszatartani feltörni készülő röhögést legalább addig, míg magunk maradunk. :)

Hiába minden lépcsőzés, méhszáj semmit sem változott, viszont csemetéim odabent napról napra, egyre látványosabban nőttek.

Egyik reggel a tusolóban szokásos tennivalók alkalmával elég kellemetlen élményben volt részem.  

Lepillantottam óriási pocakomra, (melytől már a lábaimat sem láttam egy ideje) és valami nagyon különös látvány fogadott. :(   Bőröm nem bírta tovább a „belső feszültséget” és megpattant, kőrbe, mindenhol, teljesen és ez annyira megviselt, hogy bizony eltört a mécses.

Én, aki annyira, de annyira jól viseltem az eddigieket, a boldogság mellett az összes apró kellemetlenséget szinte észre sem vettem, de ezt, na ezt, nem nagyon tudtam megemészteni.

Bőröm előtte nagyon feszes volt és semmivel nem kentem, nem volt ez a megelőzés akkor még ennyire elterjedt. Magamtól meg dehogy is jutott volna eszembe.

Bár láttam a fürdőben ilyen pocakokat, nem gondoltam volna, ahogy az én hasam ilyen lehet valaha is!

 Terhesség ide, terhesség oda, szerintem nincs olyan nő, akit nem viselt volna meg a terhességi csíkok látványa. Mert ugye nők vagyunk… 

Persze, hogy a baba a lényeg és ezek az un. kellemetlenségek eltörpülnek az „érzés” mellett, de ha lehetne választani, hogy kéred-e ezeket a csíkokat, vagy sem, hát köszi, én biztos nem választottam volna ezt az opciót!

Azt vettem észre, szégyelltem is, nem szívesen mutogattam, ha nem volt muszáj, még, ha sorstárssal együtt voltam a tusolóban, akkor sem.

A vizsgálatok napi szinten történtek, szívhang-ellenőrzés, ultrahang, stb. 

Még mindig semmi jele a szülés megindulásának. Babáim egyre nagyobb intenzitással mozogtak, bordáimat használva úgródeszkának.  :)  

Éjjelente keveset aludtam, semmi indokom nem volt, csak valahogy sokat forgolódtam, már amennyire bírtam ebben a kényelmetlen ágyban.

Következő kiborulásomra nem kellett sokat várni.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy nagyon viszket a hasam. Tettem róla, hogy múljon el, tehát mindkét kezemmel, körmömmel gyengén kaparásztam. Igen ám, de valami különöset éreztem a hálóingemen. 

A pár nappal előbb keletkezett striák, egyre nagyobb és folyamatos feszülésnek voltak kitéve, bőröm mélyebb rétegéig hatolva hasadtak tovább. Nem újabbak keletkeztek, hanem az eddigiek mélyültek (feladva a leckét 13 év múlva az orvosnak, aki próbálta eltüntetni azokat). Ez pedig véres-gennyes váladékot eredményezett, mely a hálóingemet a hasamra tapasztotta.
A látványt és a kétségbeesésemet nem ecsetelném…

Irány a fürdő, ahol hosszas áztatással tudtam lefejteni hasamról a hálóinget.

Másnap a vizsgálatkor kértem az orvosomat, hogy indítsuk be a szülést, mert szétnyúlt a bőröm és fáj is, annyira feszül.

A válasz a babák érdekét szolgálta, ezt akkor is tudtam, de mivel már a 41. hétben voltam, engem is megértett az orvos.
Elvileg többek között azért fektettek be a kórházba már majdnem 4 hónapja, hogy az ikrek úgyis előbb születnek a vártnál, én meg már egy hete túlhordtam Őket. Türelmetlen kezdtem lenni. Jutka is megszülte már a kislányát, szerettem volna én is babázni. 

Bármennyire is imádtam a kismamaságot, imádtam, ahogy éreztem a mozgásokat, (el sem tudtam képzelni, milyen lesz, ha már nem mocorog a hasam)  mégis szerettem volna már látni Őket, szerettem volna már túl lenni az egészen.

Jöttek a jelek, hol apróbb görcsök formájában, hol ez-az levált és én magzatvíznek vélve rohantam a kezelőbe. Ilyenkor azonnal szívhangot néztek, de rendszerint az a kis görcs is elmúlt olyan hirtelen, ahogy jött.

Azt tudtam, hogy így nem maradok, előbb-utóbb szülés lesz a vége, de egyre izgatottabb voltam már attól, hogy semmi komoly kezdeményezés nem jött odabentről.

Bármit is éreztem, azonnal közöltem a látogatáskor a hozzátartozóknak, mely nagy hírértékkel bírt és már mindenki készenlétben volt otthon, jobban mondva, ugrásra készen! :)

Végre, a 42. hétbe lépve „nagyhatalmú főorvos” vizsgálatra invitált, mely azt jelentette számomra, hogy nem húzzuk tovább….

Fentebb már írtam a kegyetlen vizsgálati módszeréről, hát most sem volt kíméletesebb.  

Majdnem leugrottam a vizsgálóágyról, annyira fájt, mire ő így reagált: „Asszonyom, fogadjunk, hogy 24 órán belül meg fog szülni! Mondjuk egy sörbe…Ha én nyerek persze, hogy jól járok, ha maga, akkor meg legalább lesz sok teje….! „

Ez a „kis incidens” délelőtt történt, mely után lesétáltam az alagsori kis szobámba, és pihentem. 

Fájásokat éreztem, melyek rendszeresen jöttek, de nem voltak vészesek. 

Kis idő után kimentem a kórház parkjába sétálni, mereven nézve az órámat, mert bizony a görcsök 5 percenként jöttek már vagy két órája.

Tudtam, ez már a finis és próbáltam nem bepánikolni. Sétáltam, csak sétáltam szépen lassan, és figyeltem az órámat.
Hideg volt, de beöltöztem, valahogy a friss levegő segített a gondolataimat rendezni, elbúcsúzni ettől a csodálatos időszaktól.

 Az orvosom épp ment haza a hosszúra nyúlt éjszakai műszakja után. A parkban „összefutottunk”, mosolyogva közöltem vele a jó hírt! 3 óra volt, mondta, most menjek fel a szülészetre azzal, hogy ő küldött és rakjanak fel a fájásmérőre. Amint haza ér, fel fogja hívni a szülésznőt, ha kell, azonnal jön, nyugodjak meg. :)